Hová tűnt a katonatiszt? (14) |
1914 telének derekán kötött ki a hajóm egy olasz kikötőből jövet, Alexandriában, Egyiptomban. Mialatt az angol útlevélellenőr orosz útlevelemet láttamozta s a harminc idegen vízum között az Egyiptomba szóló beutazási engedélyt kereste, egyidejűleg élénken társalgott egy ismerősével. Hallottam, amint így szólt: „Néhány nappal ezelőtt egy hajó mintegy ezer cionistát hozott Jaffából, akiket a törökök Palesztinából kiutasítottak”.
Már a háború ötödik hónapjában tartottunk és több mint négy hónapja csavarogtam különböző országokban. Egy moszkvai újság a „Russkija Wjedomosti” küldött ki a háború okozta helyzet tanulmányozására. Svédországban ki kellett tudnom, hogy a hires Sven Hedin ama gyanúsítása, hogy Oroszország el akar ragadni Svédországtól egy kikötőt a Golf-áram mentén, tényleg elterjedt-e a nép széles rétegeiben s fennáll-e vajjon az a veszély, hogy Svédország emiatt Németországgal szövetkezik és Oroszországnak hadat üzen. Angliában az volt a feladatom, hogy megtudjam, mennyiben talál az az adoma, amelyet az oroszok országszerte ismételgettek, hogy Anglia „kész az utolsó orosz katonáig küzdeni.” Franciaországban nem volt semmi „kikémlelni való,” mert a franciák hangulata nem volt kétséges; ott egyszerűen meg kellett figyelnem a frontokon folytatott életet, felkeresni Reims városát és jelenteni, hogy a németek tényleg elpusztították-e a gyönyörű székesegyházat és hogy Párisban bizakodó vagy nyomott-e a hangulat. „Páris” azonban már átköltözött volt Bordeauxba, mert a kormánynak vissza kellett vonulnia a veszélyeztetett fővárosból. Így azután Bordeauxba utaztam; és ott olvastam egy esős reggelen azt a távirati hirt a lapokban, hogy Törökország megüzente a háborút és az összes mohamedán népeket felszólította a „szent háború”-ra európai leigázóik ellen.
Eddig a pillanatig úgy éreztem magamat Bordeauxban, mint a háború egy neutrális szemlélője, aki sem az egyik, sem a másik fél irányában mélyebb rokonszenvet nem érez. A török hadüzenet erősen megváltoztatta a helyzetet. Már 1909 óta, amikor az ifjútörök Konstantinápolyban a kulisszák mögött négy cionista újságot szerkesztettem, szilárd volt a meggyőződésem, hogy ott, ahol a törökök uralkodnak, sem a nap nem süthet, sem fű nem nőhet. És hogy a cionizmus egyetlen reménye csak a török birodalom elpusztulása lehet.
Most azután, hogy Bordeauxban ama bizonyos táviratot olvastam, nyomban megtértem és százpercentes híve lettem a szövetséges hatalmaknak. Egészen világos volt: az orosz, lengyel és galíciai zsidók sorsa nagyon fontos ugyan, de mégis kevésbé fontos, összehasonlítva ama lehetőségekkel, amelyeket Törökország szétdarabolása eredményezhetett. Hogy Törökországnak, ha a háborúba a legcsekélyebb mértékben is beleavatkozik, el kell pusztulnia, efelől semmi kétségem nem volt. Ez már nem érzés volt, hanem egyszerűen hideg számítás. Rendkívül erősen hiszek a hideg számításokban. Ausztriát és Törökországot évek óta jól ismertem. Mindkét országban hosszú időn át éltem mint laptudósító; és igen nagyra tartom az újságírói hivatást, mert meg vagyok róla győződve, hogy egy jó újságíró mindig többet tud, mint egy miniszter vagy egy professzor. Tudtam, hogy Ausztria részekből áll, amelyek elkívánkoztak egymástól; és tudtam, hogy Törökország nem ország, ellenben egy szomorú félreértés. Hogy Németországot le fogják győzni, azt nem tudtam, – még egy újságíró sem lehet próféta. De hogy Ausztria és Törökország fogják a háború költségeit megfizetni, abban egy percig sem kételkedtem. Kő és vas dacolhatnak a tűzzel, de egy faházikó okvetlenül áldozatul esik a lángoknak, ha csoda nem történik – de mindig szilárdan hittem, hogy nincsenek csodák. (Jabotinsky Vladimir: Az alexandriai menekülttábor. In: A zsidó légió a világháborúban. Nekudah-kiadó, Munkacevo, 1931)
Általában: mennyi sokan akarják ennél az irtóztató tűzvésznél a kis pecsenyéjüket megsütni! Az emberek, az itthonmaradottak, befelé néznek, magukba, s számítgatják, mi hasznuk van nekik az egészből. Ha ezt a sok hangtalan titkos gondolatot le lehetne jegyezni. Ha egy új Röntgen-apparátus – átvilágítva a lelket – ezt is mind felvenné... Ilyeneket lehetne hallani. Egy lélek: „dögöljenek meg mind, az a fontos, hogy én ne legyek benne.” Egy örökös: „borzasztó, hogy a Feriről nincsen hír – ha el találna esni – kétszer annyit örökölnék.” Egy filozófus: „lelkem megtelt tartalommal, új gondolataim vannak a világról.” Egy kereskedő: „megmenekedek a hamis bukástól, egyszerűen a háború miatt megyek tönkre.” Egy panamista: „de jól jött – ki beszél most az én botrányaimról.” Egy vénlány: „azt fogom mondani, vőlegényem elesett a csatában.” Egy tragédia író: „a korszellem kedvezni fog verses drámáimnak.” Egy született lusta: „lehet ilyenkor dolgozni?” Egy kijáró: „ez mentett meg, szállítok a hadseregnek.” Egy lump: „nekem van igazam!” Egy kárörvendő: „a Rudit is elvitték, bárcsak elesne.” Egy tehetségtelen: „most dolgozhatok, nincs ellenőrzés.” Egy nyugdíjas: „visszavesznek a hivatalba.” Egy elbukott lány: „most ez nem is olyan nagy dolog.” Egy hipochonder: „mióta a világ ilyen nagy bajban van, a magam baját alig érzem.” Egy puha ember, boldogan, az ágyban: „rossz lehet nekik a lövészárokban.” Egy stréber: „jól fog festeni életrajzomban, hogy az 1914-16. évi nagy háborút mint önkéntes küzdöttem végig.” Egy démon: „mielőtt elmegy a harctérre, el fog venni, ezt nem is reméltem.” Egy amoroso: „bevonulok – soha jobb alkalom nem volt a szakításra.” Egy asszony: „jaj, csakhogy megszabadulok tőle.” Egy spleenes: „a világ határozottan érdekes” ... és így tovább, az ember komikusan egocentrikus volta keres egy szögletet, amelyből szinte már úgy érzi, mintha az egész világháború az ő kedvéért történnék. Csak az anyák sírnak. És a halottak hallgatnak. (Lengyel Menyhért: Egyszerű gondolatok. Nyugat, 1918 / 10. szám)
1915. január 24. A pokol felkerült a földre és úrrá lett rajta. A háború hatodik hónapja tart. A legijesztőbb, a legémelyítőbb, a legagybénítóbb az, hogy az emberek kezdenek közömbösekké válni a háború iránt. Hálátlan hidegen mennek el a sebesültek mellett. Feszülő szívemből szeretnék odakiabálni nekik:
– Adjátok oda nekik mindeneteket! Nekik kell köszönnünk, hogy nyugodtan élünk! Hogy élünk!
És az én lelkemen a szégyen rág, hogy megvan a mindennapi teám, ebédem, virágom és újságom.
Hány ezer édes mosoly az én jutalmam apró ajándékaimért, amelyeket a kórházakban apró zacskókban szétosztok. A drága gyermekmártírok oly igen hálásak minden kis figyelemért! Ha észre nem veszem: kezet csókolnak. Ezt nem bírom megszokni. Mindig elönti a vér arcomat szégyenletemben.
Amikor csak tehetem, verseket mondok nekik, beszélgetés közben. Legutóbb, amint felálltam a szavaláshoz, odaszóltam az ágyban fekvő katonáknak:
– Ha most generális lennék, azt parancsolnám: szemet be, fület ki! Én most nem nyújtok semmi szemrevalót, hanem csak fülnek valót!
Odaszól egy nyíltszemű, barnaképű magyar legény:
– Jó van az úgy is!
Nem érdekel egyéb, csak ezek a drága sebesültek. Csak ezek érezzék, hogy nincsenek elfeledve. Eddig tizenhárom kocsi élelmet, ajándékot, könyvet és cigarettát vittem a gömbutcai kórházba. Ó, bárcsak száz kocsival vihetnék!
1915 február 19. Nap-nap után szavalok a sebesültjeimnek, mindenemet kihordom nekik és mégis úgy érzem, hogy semmit sem teszek. Csak a salakját bírom megtenni annak, amire a lelkem vágyik.
1915 június 14. Nincs szavam. Nincs mit írnom. A világ kilódult a sarkaiból. Arra, ami most történik a világon, nekem, korlátolt eszű, megtanult szabályok és törvények szerint gondolkozó embernek, nincsen mértékem, nincsen kifejezésem.
Mindaz, ami máig az életemet kitette, betöltötte, most, íme, mind hazugsággá vált. Az élet felesleges, nélkülözhető cifrasággá lett. Most a gyilkolás az élet rendes folyása. Néhány hatalmas gazember egymással gyilkoltatja a népeket, akik nem haragusznak egymásra. Sőt! Ahol tehetik, összeölelkeznek és erővel kell őket szétválasztani és a lövészárkokba visszakergetni. Milyen őrület! Milyen gazság! Gyilkoltatni egymással az embereket és – félreállni biztonságba! Hová lesz ilyenkor a földről az igazság, melynek tiszteletére tanítanak bennünket gyermekkorunkban?
...Egy útmutató volna, mely némi megnyugvást adhatna az élet elviselésére, melyet a természettől tanultunk: a logika, a következetesség, az igazság. De az igazságot az emberek már úgy eltorzították, hogy már magától a szótól is megcsömörlik az ember. És mégis mindenkinek a szájában van. Ezt csűrik-csavarják, ezzel a szóval takaródznak a királyok, kormányok, papírbocskor-szállítók.
Senki sem elég hatalmas ahhoz, hogy az igazságot nélkülözze, de valamennyi olyan cudar, hogy beszennyezze. Ebben a háborúban a nemzetek színe-javát emberek kigondolta gépekkel tömegekben gyilkolják. Ömlik az embervér az igazság nevében... (Jászai Mari emlékiratai. Sajtó alá rendezte Lehel István. Kiadja a Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest)
Bordeauxban lapomtól a következő tartalmú táviratot kaptam: „Látogassa meg Északafrika mohamedán államait, tanulmányozza a szent háborúra vonatkozó török proklamáció hatását.” – Elhatároztam tehát, hogy Marokkóba, Algírba, Tuniszba és az angol Egyiptomba utazom.
Madridba mentem, ahol abban az időben Nordau Miksa lakott, akivel szemben a franciák azt az otromba tréfát engedték meg maguknak, hogy mint „osztrákot” kiutasították Franciaországból, igazi hazájából. Kérdést intéztem hozzá: „Kíséreljük-e meg egy zsidó hadtestet szervezni s Angliának felajánlani, hogy azt az új fronton, Palesztinában, foglalkoztassa?” Szkeptikus volt a tervvel szemben. A gondolat jó ugyan – mondta, de hol találunk zsidó katonákat? Az angol és orosz zsidók saját hadseregeikben harcolnak; a neutrális országokban alig van zsidó; ehhez jön még a zsidók régi, ostoba rajongása a törökök, „Izmael bácsi” iránt, amelytől maga Nordau sem volt egészen mentes. „Emlékszik beszédemre az 1909-évi hamburgi kongresszuson, amelyben bátor voltam az ifjútörökök asszimiláló tendenciái ellen tiltakozni? Ma sem tudom még elfelejteni ama kellemetlenségeket, amelyekben emiatt szentimentális idiótáink részesítettek. Minő jogon támadják meg a mi Izmael bácsinkat?” – „Doktor úr – válaszoltam –, hiszen ez csak legenda. Izmael nem bácsikánk minekünk. Hála Istennek, Európához tartozunk. Kétezer esztendő óta segítettünk a nyugati kultúrát megteremteni. A 'Kelettel' semmi dolgunk. Az ön saját szájából hallottam kongresszusi beszédeken e szavakat: Palesztinába megyünk, hogy Európa (morális) határait az Euphratig kitoljuk. A törökök jelentik ránk nézve a legnagyobb veszedelmet.”
Az öreg mester erre egy mélyenjáró szóval válaszolt, melynek értelme azonban csak később lett előttem világos. Megrázta okos fejét és így szólt: „Ez fiatal barátom, logika, a logika azonban görög művészet; a zsidók nem szeretik. A zsidó nem értelemből tanul, hanem a katasztrófákból. Nem visz magával esernyőt, ha borús az ég; megvárja, amíg megázik és náthás lesz – csak akkor jut eszébe, hogy esernyőt kell vennie.”
Marokkóban, Algírban és Tuniszban „nyomoztam”, vajon a török felhívásnak volt-e valami hatása és fennáll-e már egy mohamedán felkelés veszélye. Fiatal újságíróknak ezt tanácsolom; ilyen esetben nem célszerű egy mohamedánt kérdezni. A mohamedán már általanosságban is diplomata, de különösen akkor, ha fél.
Célszerűbb okos zsidó kereskedőkhöz fordulni, szefárd-zsidókhoz, akik már három vagy négyszáz év előtt ott telepedtek meg. Ha nem a saját zsidó érdekeiről van szó, akkor a zsidó messze és tisztán lát. Együtt él az arabokkal, előtte egészen őszintén megmutatkoznak; és még ha hazudnak is, a hazugság mikéntjéből kiérzi, hogy titokban mit gondolnak. És mindezek a zsidók Algírtól Tuniszig, biztosítottak – és a történelem beigazolta, hogy mindez megfelel a valóságnak: Felhívás „szent háborúra?” Tudtak ugyan róla, de csak annyit törődtek vele, mint a tavalyi hóval. „Csak ti, naiv európaiak gondoljátok, hogy az izlam még mindig hatalmat jelent, amely különböző népeket egy politikai feladatra egyesíteni tudna. A török maga nem hisz benne: Európa már száz év óta csapást csapás után mér a törökre, elveszi tőle a legszebb területeit és egyetlen izlam nemzet sem mozdítja meg a kezét, hogy segítsen a szultánnak, bár az kalifának nevezi magát. A németek naivan, mint az összes többi európaiak, rábeszélték, hogy tegyen egyszer mégis kísérletet. Hiábavaló fáradság. A török kedvéért egy lélek sem fog soha megmozdulni. Majd lát még mozlim katonákat, sőt hadi önkénteseket is, akik a szultán szövetségesei hadseregére lőnek.”
És így is történt.
Alexandriában várakozásom ellenére, igen élénk cionista környezetbe kerültem. Egy hajó néhány ezer menekültet hozott Jaffából. A törökök hirtelen a legcsekélyebb ok nélkül, megparancsolták az arab rendőrségnek, hogy a zsidókat az uccán fogdossa össze és terelje csónakba. A rendőrség – Izmael bácsi – ezt a feladatát valósággal megható önfeláldozással végezte, bőven osztogatta a pofonokat, ágyneműt és készpénzt rabolt – és a tengeren, mintegy száz méternyire az olasz gőzöstől, az arab csónakos rendszerint megállította járművét és minden utastól egy font sterlinget követelt, mert különben belelöki a vízbe... Igyekeztem megérteni, hogy miért éppen ezeket a zsidókat utasították ki és nem másokat; voltak köztük kereskedők, kézművesek, asszonyok, gyerekek, gimnazisták, orvosok, süldő lánykák.
Mind a mai napig nem sikerült megállapítanom, milyen „rendszer” szerint jártak el. (Jabotinsky Vladimir: Az alexandriai menekülttábor. In: A zsidó légió a világháborúban. Nekudah-kiadó, Munkacevo, 1931)
|
Hová tűnt a katonatiszt? (13) |
[1914.] nov. 29. vasárnap. Nagy haja szét volt dúlva az éjszakai alvás után. Reggel nem rohant ki, mint szokott, az újságért, tudta úgyis, hogy még nem jött meg, bár kilenc óra. Felrántotta a papucs helyett használt régi cipőjét, amelynek az oldalán olyan lyuk volt, hogy a világos sárgás harisnya kilátszott rajta. Csak kabátot vett, a vastag, vörhenyes régi téli ruha kabátját a hálóing fölé, amely szintén egy használatból kivont, feslett elejű rendes ing volt.
Az ebédlőt már némi csodálkozására rendben találta; a Pesti Hírlap ott volt az asztalon.
„Új csata Lovicznál." A németek újra csatába kezdtek. Hát mégiscsak vesztettünk ott, úgy látszik. „Hindenburg főmarsall", hm, tegnap még csak tábornagyot írtak. A klozetba is magával vitte a lapot, s egy érdekes cikket talált benne a házbérfizetésről. Gondolkozott egy keveset azon, hogy ezeket az ilyen statisztikai eredményeket mért nem lehet irodalmilag felhasználni. Úgy látszik, azok, akik a tömeget a tömeg számára leírják, egyszerűen efféléket ollóznak bele a regényükbe. Holmi hajlamot érzett rá, hogy ezt a cikket félreteszi, de mennyi cikkről gondolta már ugyanezt. Azt is tervezte valamikor, hogy a háború egész újsággalériáját összegyűjti.
– Ez érdekelni fogja őt is – mondta, felállott s a konyhába ment.
A feleségét nem találta ott, de egy szelet pompás húsos szalonnát látott az asztalon, erre rögtön gusztusa támadt, kivette a kenyértartó pléhdobozból a kést, kenyeret, s szelt. A szalonna vége csaknem fekete volt, gyerekkorából visszapattant az emlékébe egy disznóölés Tügyön, ahogy a hóban szaladt a hosszú lábú szerb disznó s ütötték, mert nem hagyta magát szépen leölni, akkor tanulta meg, hogy az ütés helye a szalonnán kék és barna lesz.
– De rendetlen maga, nem bírja megvárni a reggelit – szólt a felesége türelmetlenül.
– Nem akarok reggelizni, csak épp harapok.
– Milyen az a szalonna?
– Szegény disznót megütötték – mondta gyöngéden.
– Ütéses szalonna – szólt bele az anyósa, aki teljes erejéből sürgött-forgott a konyhában, s éppen úgy félt a fiatalasszony kritikájától, mint ő, s mint mindenki.
– Hát, ha ennivaló szalonna, mért van itt? Akkor nem kell elhasználni.
– Hogy fekete, nem tudtam, hogy Zsiga megeszi.
Ő csak ette, s még egy darabot szelt le belőle, de most már vérszemet kapva, hogy úgy is lehet, levágta a feketés részt, félretette, s a sima fehér darabból nyesett egy szeletkét. Nem sokat, mert nyomást érzett a gyomrában, már egy hete rossz a gyomra, s most nincs kedve, mint azelőtt, mindjárt kikoplalni, a felesége után járt a szeme, mint hű kutyáé, aki csak úgy ösztönszerűen akarja eltalálni annak a jó vagy rossz kedvét.
– Hát ez a csupor miért van itt, már nem emlékszel, hogy tálcára szoktuk tenni.
Ilka felnézett, az ajtóban guggolt, mint egy cigány gyerek és cipőt subickolt, morcos képpel nézett éles barna szemével oda, mi az már megint.
– Én tettem ide – szólt az öregasszony, s volt egy kis idegesség a szavában, de nem mert visszautasító lenni.
– Nahát, nem szoktuk így telerakni az asztalt.
– De akkor meg – s a tálcát nézte, amit a lánya elővett – igazán tele lesz minden... Mozdulni sem lehet.
A fiatalasszony csak nem akart szót szaporítani, hogy dehogynem lehet, tálcára rakta a kávéscsészéket...
Bement a szobába, amely a konyhával összenyílt. A kis Virág az ágyát vetette meg. Egyszerre látta az öt éves csöppség csodáját, a három párnát alólra, rá a dunnát.
Elámulva nézte, hogy birkózik a nagy feladattal, nem segített neki, látni akarta, mire jut ez a hangya. Még a másik dunnát is rá, elöl behajtja, feltűri, mint az anyuka.
– Nahát, ez nagyszerű – nézd, hogy veti az ágyat.
– Nagyon örülök neki, hogy a tiszta ruhájukat bepelyhezik... Hagyd abba, hagyd abba, fiam.
– De nézd, egész szabályosan csinálja.
– Tudom, ismerem. Te még nem tudod reggel megvetni, fiam, este már megtudod. Hogy néz ki az ágy, látod. Majd megcsinálom, eredj odébb.
Az ágyvetése az mindig nagyszerű volt, sokszor megbámulta, hogy tud ezekből a különböző holmikból egy szabályos építményt kihozni.
– Majd ha ilyen nagy leszel, fiam, te is meg tudod vetni. S a feje fölött elég magasra tartotta a tenyerét.
– Hogyne – szólt békésen az anyuka.
– Igaz, ez érdekes. Egy cikk van itt a házbérfizetésekről, olvastad?
– Azt nem.
– Hát mit?
– A kárpáti harcokat.
Leült a díván sarkába és olvasni kezdte a cikket. Mikor azt olvasta, hogy 1300-2000 koronás lakók a cikk szerint kényszerűség nélkül alkusznak a lakbérről, ahhoz a szóhoz, hogy hadba vonultak, odaszúrta, hogy sőt „a be nem vonultak" is. Ezt a saját esetének tartotta, s most megsértette vele a feleségét álarc alatt, mert ő kényszerítette rá, hogy a házmesterrel és a háziúrral alkudjon; bármilyen simán és sikerrel járt is ez az alku, mégis kényelmetlen volt neki s most intézte el. Már szégyellte is magát ezért a csúf bosszúállásért, s egész lehangolódva és szórakozottan olvasott tovább, szerette volna, ha feltárhatná a felesége előtt a komiszságát, de tudta, hogy az nem lesz célszerű, mert még tovább nő a tűz, míg így elaludt, mint a gyújtogató gyufája, ha kialszik, s ő maga örül neki, hogy nem lett baj.
Az ajtó nyílt mellette, s a lány jött, a kezében lógatva a frissen jött Világot.
Odanézett, feldühödve azon, hogy a lány annyira közönyösen hozza a lapot, és nem siet átadni neki. Terka már mosolyogna s hozná, mert az mindig megnézte, hogy nincs-e ott a neve a lapon... Kikapta a kezéből.
A vezércikk. Jászi Oszkár.
– Nem engedte kiadni a cenzúra! – gondolta ijedten, sőt szinte büszkeséggel. Ideges kézzel beleforgatott a lapba azzal a rettegéssel, hogy odabent leli meg valahol. Kis vérömlés az agyban. Ott látja bent a 6. lapon. Zsoltár.
Remegni kezdett s mélyen leszállott a vér a testében.
Le volt verve, elcsüggedve.
Nem sikerült.
Ez egy tragikus bukás.
Elmaradt a feltűnés, a világ előtt való szembetűnés, a szenzáció. Lett egy tárca. Bent... (Móricz Zsigmond: Sérelem. Forrás [folyóirat], 36. évfolyam, 2004. 7-8. szám)
Erdővel borított lejtőről már láthatni a belga várost, Longwyt. Hatalmas acélgyára összevisszaságban terjeszkedik a völgyben. A fákon túl a magaslaton a vár. Az alsóvárosban a háború mindent elsöprő zivatarának alig van érzékeny nyoma. A felső azonban, amelyet várfalak és árkok vesznek körül s amely a korábbi háborúkban bevehetetlen volt: csupa romhalmaz. Mintha az erődben s városban nem volna hely, ahol elrejtőzni lehetne. A régi francia kapun német lobogó. A francia lobogó pedig, amely nemrég büszkén lengett a kapu felett, sárosan hever a földön. A keskeny utcák, régi és kedves, francia barokkstílű házakkal, hatalmas halomban, mint komor és szótlan tetemek sorakoznak egymás mellett. A városháza: nincs. A templom fundamentuma, a szétlőtt falak közül, csupaszon bámul az ég felé. Odébb a Place d'Armes összetört katonai szekerekkel, ágyúkkal. Három ép ágyút német katonák őriznek. Mozdulatlanok, mint a szobrok. A romok közül cégtáblák pislognak elő. Egyik órás üzletről, másik pékboltról került oda. Hivatalnok házacskák, polgári lakások, kaszárnyák, bírósági épületek, műhelyek, vendéglők, fogház, zárda: mind a megsemmisülésé, a legnagyobb káoszban. Egyik háznak, óriási lyuk gyanánt tátongó második emeletéről ágy lóg alá, lábaival égnek meredve. Odébb egy teljesen összezúzott ház első emeletén, a falhoz szorítva, épségben áll egy XVI. Lajos korabeli szekrény. Mintha néha a gránátoknak is volnának gyöngéd érzelmeik... A falakon, az utcákon, a tereken minden helyet elfoglalt a halál. Valami azonban mégis megmaradt a szörnyűséges nagy pusztulásban. A Port de France előtt, összedőlt öreg házak közt egy sértetlen tábla, francia felírással: – „Szigorú büntetés terhe mellett tilos a várba belépni.” (Longwy. In: Csataképek a nagy háborúból. Szerkesztette és előszóval ellátta Nagy Endre. Budapest, Singer és Wolfner, 1915
Düh és nyugtalanság fogta el. Többet nem ír ebbe a lapba.
Egyéb bosszúja nincs.
Az egész zsoltár elvesztette ünnepélyes formáját; lett belőle egy kuriózum. Irodalmiság. Vicc.
Felállott, körülment a szobában, mintha semmi sem volna.
– Nézd, milyen válú van itt apuka – mondta a kislánya, aki a megvetett s még le nem takart ágyban gyönyörködött.
– Igen.
A felesége semmit sem sejtve bontotta ki a fehér horgolt ágytakarót, hogy fölterítse a kiságyra; a konyhába szólt ki valamit.
– De rosszul fésülték ma ezt a gyereket.
A kislány szőke haja kócos volt a homloka fölött. Az este fürdés után befonta anyuka, de nem sikerült a göndörítés.
– Nem baj az. De itt hátul jó, mi?
Elvonta idegesen a száját.
– Ott se valami jó, de itt meg egészen rossz.
– Nem baj az.
Gyalázat. Hát Jászi Oszkár egy napra nem engedte át a helyét. Erdély autonómiájáról épp olyan szépen lehetett volna kedden is írni. Jászi, Ignotus, rovatok; beszorítva félre, hátra. Mit képzelnek ezek róla. Hát már odáig jutott, hogy pénzért, pénzecskéért az ilyen dolgot, a költeményt is eladja?
Félve gondolta el, hogy biztosan gyönge a zsoltár... De akkor különösen szüksége volt arra, hogy a hely emelje. Ha a belső, mindenkit megkapó ereje olyan lesz, hogy így is észreveszik, akkor meg...
Gondolkodni sem tudott, lépkedett és ideges volt.
Később.
– Nem vetted észre, milyen ideges vagyok?
– Nem – s nevetett rajta egy kicsit, mert tudja, hogy sohasem ideges. Ez valahogy el van intézve. Itt csak ő lehet ideges.
– Mérges vagyok – szól csúfolva magát –, dühös.
– Mért? Nem közölték a cikkét?
– Közölték, de bent.
– No és?
– Hát ez a legnagyobb sértés... Jászi volt elöl!
– Biztosan jobb, mint a magáé.
– Hát igen, ez a legsértőbb vigasztalás.
– No, nagy baj, magának mindig van valami baja. Vagy kisebb a betű, vagy beljebb van egy sor, vagy nem kedden, hanem szerdán – vállat von s nevet.
2.10 d.u. Még jobb így (klozeten ülve gondolja), eltűnik a tömegben... – s ez jó érzést kelt, megnyugtatót, hogy nincs botrány.
– Azt mondja Ida reggel: olyan szép cikket írt Zsiga a Világban ma.
– Ez az egy közönségem megvan.
A szőlőt leteszi ide a papírra.
– Pá.
– Nem magának tettem le, magamnak.
ad Sérelem
Kedden reggel már kíváncsi, mi volt az oka, hogy nem vezércikként közölték. (Móricz Zsigmond: Sérelem. Forrás [folyóirat], 36. évfolyam, 2004. 7-8. szám)
Erre a karácsonyra bátyám is hazajött tizennégy napi szabadságra. Ekkor már káplár volt a katonaságnál, de úgy látszott, hogy apámnak tetszett ez a káplári rang, mert így szólt bátyámhoz: Már látom, rangod is van, hála Istennek. – Nekem van – mondja bátyám –, de még feljebb fogom vinni, ha élek, mert ez csak kicsi rang. – Hadd el, mert ez is elég egyelőre – mondja apám, s látszott rajta, hogy meg van elégedve az Áron fiának katonasorsával. Hát még aztán, amikor bátyám kioldotta a hátizsákot, amit magával hozott, s meglátta apám azt a sok leveles dohányt, ami benne volt. Azt mondja bátyám apámnak: Na, ezt a dohányt mind magának hoztam. Az öröm nagy volt, mert itthon dohányt nemigen lehetett kapni, s ha lehetett is, csak nehezen. Ekkor apám a dohányt megköszönte és átvette bátyámtól az ajándékot, és megcsókolgatta a kedves fiát. Azt kérdezte: hát te hol kaptál ennyi dohányt? Mire így szólt bátyám, hogy ott Hajdúböszörményben nagy dohánytermesztés van, s ott adták a civilek ajándékba nekem is. Én nem használom s hazahoztam magának, hadd legyen füstölnivalója, mert itthon szűkön lehet kapni dohányfélét. Ennek a dohánynak én is örvendtem, mert már én is titokban kezdtem volt szivarozni, s amikor csak ketten maradtunk bátyámmal, azt kérdeztem tőle: Hát, Áron bátyám, hogy telik a katonaélet, s milyen az ellátásuk, s hát a szállásuk hol van? Mire ő így válaszol: Hadd el, mert te is megtudod, amikor te is katona leszel, mert a katonának a szállása a kaszárnyában van, ha nincs kint a harctéren. Ott pedig a lövészárok, az ennivalót pedig a szakácsok főzik, és azok is katonák. Mindenkinek egyforma kosztja s a ruhája, csak az a különbség, hogy a feljebbvalóknak rangjuk van, s azok parancsolnak a kisebbeknek. De a nagyobb rangosoknak is parancsolnak a még nagyobb rangosok, s este kilenc órakor minden katonának le kell feküdni, még ha nem álmos, akkor is. Csak a szolgálatosok maradnak ébren, akik figyelik az alvókat s vigyáznak arra, hogy nehogy valami baj történjék a raktárok körül és egyebütt sem, ami a katonasághoz tartozik.
Még mondott volna Áron bátyám többet is, de édesanyám már a vacsora mellé szólított, s a vacsorát a család tagjai valahányan mind elfogyasztottuk annak örömére, hogy újra együtt van a család... (Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág. Emlékezés. Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1971.)
|
|
Karácsony-szilveszter előtt fogom magam és minden eshetőségre gondolva, alaposan kitisztítom, csillogóra-villogóra suvickolom otthonunk teljes pohárállományát; ne akkor tüsténkedjünk, amikor már tölteni kell...
Nézegetem őket a fény felé tartva, ujjnyomatot és egyéb maszatot próbálván fölfedezni rajtuk, s mikor már minden tökéletes, eszembe ötlik: vajon a (magyar) költők mennyire, hogyan s mi végre becsülték e rendkívül hasznos, népszerű és családias eszközt? A tisztogatás után, egy pohár akármivel menten a költői „összes"-ekbe merültem, számot vetni azzal, más-más korokban kinek mit jelentett – mindenek előtt költőileg – a pohár...
A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárával sikerült tisztáznom, hogy a szó első írásos előfordulása a magyarban (Poharus alakban) 1346-ból való. Maga a kifejezés vándorszó: görög és latin eredetű, s a népek nagy előszeretettel adják át egymásnak/veszik át egymástól. Így a magyarok valószínűleg óbajor és óhorvát hatásra „poharaznak", a németek a latinból ihletődtek, a horvátok viszont a németektől. A szótár adatai szerint a magyar pohár aztán számos más, szomszéd nyelvbe származott át.
Költőink nagyjából megegyeznek abban, hogy a pohár a benne lévő itallal együtt hasznos, különben megette a fene az egészet!
E tanulság egyik maradandó megfogalmazása: Ajkaimnál a pohár ha kiürül, /- S piros lelke a pokolra lemerül: /Bús gyönyörrel földre sújtom... s szétszakad, /Hogy hajnalra nyolc ivónak egy marad. // És beszélek: Mi az ember? Egy pohár, /Mely száz szomjú szenvedés közt sorra jár, /Benne az élet, bor... de ürmös... mit nevetsz...? /A bor elfogy, a pohárnak vége ez... (Garay János: Levél Petőfihez)
Az ok, amiért a teli poharat becsülik költőink, sokrétű, de haszonelvű. Bajza József így agitál bennünket: Fel vitézi a kulacsnak / Pengjen össze a pohár! / Most igyunk, most! Mert ki tudja, / Óra múlva mily sors vár. (Haza, élet, emlékezés) A jótékony feledéssel Kisfaludy Károly kecsegtet: Itt a pohár! Itt a bor! / Vigasztal ez mindenkor, / Ez megvívja sorsodat: / Igyál, s felejtsd gondodat. (Vigasztaló dal. Impromtü), a bátorságra sarkalló jótékony hatásról Kölcsey Ferenc ejt szót: Hányszor ragadtam trombitát / Habzó pohár után, / S zengék fegyvert, zengék csatát, / S örök hírt nyomdokán! (Ki búban ül...)
A poharazás lélektanában jártasnak tűnő Vörösmarty Mihály kitűnő versét egészében lehetne idézni (Keserű pohár), de hát az már szinte slágerré vált Erkel Bánk bán című operája nyomán, ezért inkább Az özvegy-et lapoztuk föl (Setét tanyákon éjjelez /Hölgy s vad pohár között / Hiába! Szíve mélyiből/A bék kiköltözött.), majd a haza érdekeit szem előtt tartó Fóti dal-t (És ürítsük a hazáért / E pohárt: /Egy pohár bor a hazáért /Meg nem árt.)
Batsányi János a pohár kriminalisztikai szerepét hangsúlyozza (A bölcsnek állhatatossága: Cézár két nagy ellenségét / A világ csodálja bár: /Szokratest nagyobbá tészi /A halált-hozópohár.), Szenczi Molnár Albert a szakrális jellegét (LXXV. Zsoltár: Az pohár ő kezében, /Kiben vagyon vörös bor, /Kit ő teli tölt sokszor / Minden népnek ez földen, /De végre az gonosszak / Az söprejét megisszák.)
Arany Jánosnak sikerül különösen finom, változatos lírai hangulatokat gerjeszteni a pohár szó használatával: szerelmesek viszonyát (Ősszel: Lantszóra lejt ifjú, leány; / Kettős pohár, mézizü nedvvel, / Vigan forog... Jer Osszián, /Ködös, homályos énekeddel.), az öregedés melankóliáját (A vén gulyás: Egy pohár bor a kezében, /Bora elfoly, keze reszket, / Vén gulyás ül a karszéken /Múlt időkre emlékeztet.)
Petőfi Sándorunk, amilyen gyakran dicséri a bor erényeit, olyan lelkes híve a pohárnak is, unos-untalan elő-előveszi költői tarsolyából és a maga utánozhatatlan módján lelkesen felragyogtatja: Különben én becsüllek, oh pohár! / Csak egy van benned, amit restelek; / Azt restelem csak benned, oh pohár! / Hogy olyan könnyen kihörpentelek //Ha én teneked volnék, oh pohár! / Ki nem fogynék a borból sohasem; /Aztán, ha nékem volnál, oh pohár! /Innál belőlem véges-végtelen. (Poharamhoz). Hazaszeretete eközben annyira emészti, hogy kész a poharazással akár hamis illúziókba is ringatni magát: Fiuk, az isten áldjon meg, / Én is iszom, igyatok! /Én nem nézhetek vidámon / Végig elhagyott hazámon, / Csak mikor részeg vagyok! //Ekkor úgy látom hazámat / Amint kéne lennie; Mindenik pohár, amelynek / Habjai belém ömölnek, /Egy sebét hegeszti be. (Részegség a hazáért)
Gyulai Pál mértékletessége nem száműzi a teljes életből a poharat (Megelégedés: Nem mondhatom szegénynek magamat, /Adott a sors annyit, amennyit adhat: / Egy pohár bort, dalt és ifjuságot, / Sok bajomhoz egy-két jó barátot.), s Vajda János is úgy látja: a meghitt hangulatért olykor nem árt a pohárhoz nyúlni (Atyámmal: Kész a pohár bor; szokás szerint / Elöljáróban háromszor iszunk; / Meg is dicsérjük röviden a bort, / Oszt, Isten tudja, mért? - elnémulunk..)
Reviczky Gyula Intés-e már a pszichoanalízis kapuit döngeti a maga módján (Ha elöntesz egy pohár italt, /Ha elfojtasz egy szerelmi dalt, /Ha egy ajkat csókolatlan /Hagysz el, ezzel / Többet vesztel, /Mint ha volnál mindenben tudatlan.) Komjáthy Jenő A korcsmában című verse viszont a mindenen felülemelkedő búfelejtés dicsérete (Összecsendül a pohár / És vidáman zeng a dal; /Künn csapkod az éjmadár, /Szárnya zúgó szélvihar; Zord napok, a durva hajtók / Behavazták künn az ajtót.)
És akkor jött Ady Endre, kinek a pohár nem csupán egy használati tárgy a sok közül, hanem bús, meghajszolt életének eltagadhatatlan kelléke. Figyeljük, mily széles regiszteren élteti különböző vershelyzetekben:
Olcsó vásár, a díj egy pohár / Titkos mámor-itallal telve, /Hogy haljak meg valami trágár /Nótát énekelve. (Ki ad többet érte?)
Ha volt néhány pohár borunk, /Anyánk, frigyesünk, asszonyunk, / Porba ejtjük/És elfelejtjük, elfelejtjük. (Ha tanultunk zsoltárokat)
Hajh, gyerekek, hogyha néha / Pohár mellett elmerengek, /Mind ott vagytok oldalamnál, /Kiket lelkem úgy melenget. //Fölkapom a poharamat, / Koccintanék szépen, sorba – /Magam vagyok, akkor látom /S égő könnyem hull a borba. (Hajh, gyerekek!...)
Érdekes fejleményt találunk Somlyó Zoltánnál, aki ráeszmélteti az olvasót, hogy a pohár nem csupán a bor kelyhe, de egyéb mámorkeltő folyadékoké is, mint amilyen az abszint (Álomszekér: Virágok dúsöblű kelyhek remegnek / s egymáshoz simulnak az éjbe. / Előttem egy pohár zöld alkohol / S száll szivarom füstjének kékje.)
Juhász Gyula, ki nem keveset szenvedett a pohárból kifolyólag, erőteljes költői többértelműségeket hirdet, valósággal a végletekre hangolva; elítélőleg: Itt inni kell, itt borban az igazság /És a vigasság, hit, szerencse, álom; /Mind a pohár felé lendíti karját, / Mely telten csillog az üres határon. (A végeken); reménykeltően: De a magyar nyár termő kedve nem hül, /A magyar ősznek forr még új bora/ És én hiszem, hogy győzelemre csendül /Minden pohár e tájon, cimbora! (Móricz Zsigmondnak)
Babits Mihály nem átallja elegáns művészi távolságtartással esztétikai díszként kezelni a poharat (Az elmaradt tószt: Mi itt ülünk a fokok sivatgján, / a grádicson, mely fut és visz és elhagy. / De kezünkben a pohár töretlen /' s a régi tüzet olvasom szemedben.), Kosztolányi Dezső meglepő módon a "hákettőót" ajánlja figyelmünkbe (A jó élet: Mert minden jó. Éhezni s enni jó, / áldott az éhség s áldott a cipó. //Szomjazni is jó s ha a fény zizeg, / meginni egy pohár hideg vizet.)
Tóth Árpád jövőbelátó komorlásához illően figyelmezteti a világot, hogy várjuk ki a végét (Pajtás, igyunk...: Ma még habzik minden pohár, /Hogy mámor kincsét ossza, /Ma még a föld angyalvilág, / Amelynek nincs gonosszá, /Holnap minden letűnt napunk /Egy-egy komor Kanossza.)
Nem teljesen öncélú kalandozásomat poétáink poharakkal kirakott asztalain néhány lírai gyöngyszemmel zárom, bennük a pohár nem csupán ivóedény, nem is csak egy-egy költői fordulat eleme, hanem maga a költészet, a szépség tárgya.
Cseke Gábor
Áprily Lajos: Törött pohár
Metszett üveg volt, karcsu és finom.
Meglöktem: csillámló kis romhalom.
A páros útkezdés emléke volt,
csendülésében múlt idő dalolt.
A pohárszék polcán kecsesen állt,
de névnapon aranynektárt kinált,
a Marosmente pompás óborát,
volt benne rizling és szürkebarát,
s amit adott a dús szőlőjü táj: l
eányka, furmint, csuda-muskotály.
Itták vidám kedvű professzorok,
zendült is egy-egy érzékeny torok,
s szürcsölt ebből, ha volt édes borom,
fiatal ajku s kedvü asszonyom.
S ivott belőle jó Kuncz Aladár...
Meghatva nézlek, tört borospohár.
1965
József Attila: Pohár
A pohár friss, tiszta növény,
A mezőn csillog és a harmatcseppek rárepülnek.
Ha egy kisgyerek poharakra néz,
Halkan
Megcsendülnek.
A források szivén pohár nő,
De az üvegesek sem tudják eme titkukat.
A lányok és fiatalemberek
Mindig összetévesztik poharukat.
Összevétettem egyszer én is,
Nékem azóta ízes vízzel pohár nem akad,
Pedig a szomjan haldokló madár
Észreveszi az ég mögött a sok szép poharat.
1926. ápr.
Ion Muresan Pohár (Pahar)
Tündöklő éjszaka.
A sárgás hold kitelve remeg a pohárban.
Ujjam a pohárba dugom.
Majd könyökig belenyúlok a pohárba.
Majd a vállamig nyúlok a pohárba bele.
A vodka akár a jég, hideg.
A pohár alján roppant terméskő.
Van ott még lehullott lomb és elfeketült gyökerek.
Továbbá egy hasadt gumicsizma.
A pohár fenekén egy rozsdás kályha áll.
Fejemet a pohárba dugom.
A vodka akár a jég, hideg.
Kinyitom szemem a pohárban.
A pohárban szemüveg nélkül is jól látok.
Azt mondom: “Álom minden, csupa béke.”
A terméskő fehér, vörös erezettel.
Most meglátom a szörnyet.
Most hallom őt, halkan dorombol, macskamódra.
Látom elkékült lábait.
Látom iszonyú farkát kikandikálni a terméskő alól.
A kőtömb mellett tiszta forrás csörgedez.
Kristályosan csobog a kavicsok fölött.
Körötte örökzöld a fű.
A fű közt kecses virágok nőnek.
A forrás vizében, játékbabányi apró gyerekek úszkálnak.
Hihetetlenül gyors mozdulatokkal úsznak.
Élénk színű kis ruhában, ingecskében, apró nadrágban felöltözve úsznak.
A pohár angyalkái senkit nem harapnak s nem bántanak.
Hányni támad kedvem a szánalomtól, hányni kén' a szomorúságtól.
Hányhatnékom van a gondolattól, hogy lenyelhetnék egy ilyen angyalkát.
El is bőgném magam a gondolattól, hogy hirtelen annyira egyedül maradna.
Sírhatnékom van ha arra gondolok hogy egész éjjel szipogva felzokogna bennem.
Sírás fog el a gondolatra hogy óvodában tanult dalokat idézne bennem.
Vékonyka hangján elénekelheti, hogy “Itt van, itt van a tavasz!”
Körmömet a szörny hátába vájva a pohár aljára szállok.
Ott egy kőtömb van piros erezettel.
A pohárban, távol, kutya ugat.
Ősz van.
A fogyatkozás napja.
A puffadt sárga hold a pohárban remeg.
Egy gyertyakormos üvegcserépen át látom egy légy keresztülrepül a villanyégőn
Hátába vájt körömmel a szörny fejét kirángatom a kő alól.
Roppant háta kígyózik mint hegyek közt a vonatszerelvény.
Körmömmel cibálom a szörny mozdonyát a kőlap alól.
A pohár angyalkái egymást kézen fogva illedelmes körtáncot lejtenek.
A pohár angyalkái körbelejtenek minket és énekelnek.
“Minden béke, minden álom.”
A szörny egyik szeme anyáé, a másik apáé.
A pohárban szemüveg nélkül is jól látok.
Kiolvasom anyám szeméből: “Gyermekem, mikor jön meg már az eszed?”
Kiolvasom apám szeméből: “Gyermekem, mikor jön meg már az eszed?”
A pohár vasabroncsként homlokomra szorul.
Fájdalmas.
A fejem a falhoz csapódik: egy, kettő, egy, kettő.
A pohárbeli angyalka, fájdalmában, szipogva zokog.
A pohárbeli angyalka cérnahangon dalolja bennem: “Itt van, itt van, a tavasz!”
“Minden béke, minden álom.”
Cseke Gábor forditása
(Az alapszöveg az Új Magyar Szó Színkép mellékletének 2007-es szilveszteri kiadásába készült)
|
Hová tűnt a katonatiszt? (12) |
Ha Vásárhelyen egy kis időm volt, a kultúrpalota hangversenytermének a karzatát kerestem fel. Gyakran orgonáztak, s ez volt az első komoly, egészen közeli zenei élményem.
Este séta a piacon. Egyik alkalommal egy sikátorból egy ripityókás öregasszony szól felénk: - Szép úrfiak, szép önkéntes urak, finom snapperos p..., gyűjjenek. - Elnéztünk, mint érdekességbe, a Paradicsomba; az már nagyon előkelő volt, s nem akármilyen kurvákkal tele. Ezek dámák voltak, csak úgy raktak zsebre fölényes, zsargonszerű beszédükkel és viselkedésükkel. Hol vagy, Bolyai, Bodor, nagy ezermester, hol vagytok, Vásárhely szellemi nevezetességei?!
Brassóba vezényeltek vissza, s amikor megszereztük a diplomát, zászlósi rangra léptünk elő.Hamarosan menetszázadba osztottak, s máris útban voltunk Csapon, Máramarosszigeten át Galíciába.
Éjjel érkeztünk meg, s a vonatról leszállva sokat gyalogoltunk a front felé. Mind közelebb hallatszott az ágyú, később a puskalövés is. Rakétapisztolyok és reflektorok világítottak bele az éjbe. Távoli tűz: falu vagy város égése. Ahogy a fronthoz közeledtünk, egyre jobban veszítettem el a bátorságomat és egyensúlyomat. Erdő széle lehetett, ahová letelepítettek. A fáradtságtól összecsuklottunk, ki ahogy tudott, úgy terült el. Itt is, ott is egy-egy eltévedt golyónak a hangját lehetett hallani. Lassan eleredt az eső, s vert. No, még csak ez hiányzott. Senki nem szólt egy szót sem. A sátorlapot előszedtük, s csak úgy magunkra húztuk. Hajnal felé bevittek a frontba, a lövészárokba, ami még nem volt egészen kialakulva, akkor ásták nagy csendben. Rajvonalban jöttünk le egy fás domb oldalán. Alig láttunk. Valaki felkiált. Az első sebesültünk. Elhaló hangon kiáltják: „Szanitéc." Összeesik. Gyomorlövés. Mi megyünk tovább. Eligazítás. Kiadják a parancsot: ilyen irányban jobbra felvenni a kapcsolatot. Melyik századdal? Előttem félig beásva a földbe egy bajuszos honvéd. Kérdezem tőle, hol vagyunk.
- Hát a fronton.
- Igen.
Volt egy szakaszom, annak én voltam a parancsnoka. Parancs: ássuk be magunkat mi is. Reggelre nyakig voltam a lyukban, amit magam ástam. Néha rosszul dobtam a földet magam mögé, s az a katonakollégám nyakába zúdult.
- Emre, ne hányd a nyakamba a földet! - hallatszott földöntúli hangja.
A végén annyira kimerülten kuporogtam, hogy azt sem bántam volna, ha a muszkák akár gödröstől is elvisznek. Lekuporodva aludtam el. Amikor felébredtem, már jó világos volt. Előttem ritkás erdő, lefelé haladó eséssel, lent, a völgy aljában házak, gyümölcsösök. Egy városnak lehetett a széle. Másnap tudtam meg: ez Drohobic. Vagy két hónapig egy állásban éltünk. A gödrök lassan összeértek, helyenként két méter mélységgel. Mindennap ástuk, javítottuk, hogy széppé és élvezhetővé s főleg használhatóvá tegyük, mivel ha esett az eső, úsztunk a lében. Ezt is megszoktuk, mint mindent, ha muszáj, ez pedig nagy úr. A szakaszt gyakran meg kellett vizsgálni a szeresnek: csak addig volt rossz, amíg beleléptünk, akkor már ment a suvadós, sáros, iszapos habarcs gyúrása...
Egyszer egérrágásra leszek figyelmes. Nemsokára jelentkezett is a cvibakomon. Nem zavartam, hadd éljen. Lassan megszoktuk egymást, főleg ő engem, s úgy megszelídült, hogy egy szép napon a kezemből evett. Kimenni nem nagyon tudott a vizesárok miatt, ennivalója nálam volt, talán azért is jött hozzám és maradt ott. Az egeret minden útra magammal vittem, s így közismert személyiség lett. „Hol az egér?" - hívtam a zsebemből, s ő bevágta a kéznél levő ennivalót két lábra állva, első lábával forgatva .Óriási szórakozásom volt ez az állat. A veszélyt megszoktam. Az állófront hosszú ideig nyugalmat teremtett. Tintaceruzával írva, rajzolva küldözgettem a nyírfaháncsból készített lapokat. Az oroszok este énekkari hangversenyt rendeztek nekünk, amit János kellő tisztelettel megköszönt.
Az egér lakása egy cérnára akasztott tölténytáska volt. Egy éjjel meglógott: a cérnán felmászott a fedezék mennyezetére, s elment örökre. Tű vé tettünk mindent, de többé nem láttuk. Csak nem érezte meg a veszélyt? Éjjel ugyanis parancs jött, hogy reggel az előttünk lévő orosz állások ellen mindenfajta ágyúval, pergőtűzzel támadunk. Akkor nagy dolog volt az. Vagy százötven ágyú egy órán át ontotta a lövedéket az előttünk levő orosz állások ellen. Amikor megszűnt az ágyútűz, támadásra mentünk, de akkor már az oroszok visszavonultak. Lassan megindultunk rajvonalban előre a kinyitott drótakadályokon keresztül. Pokoli látvány. Először imitt-amott hullák, hovatovább mind sűrűbben feküdtek a hullák,ahogyan a házak felé közeledtünk. (Zsögödi Nagy Imre: Följegyzések. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2012.)
...Egy újságíró elbeszélte, hogv József főherceg naplót vezet a harctéren. Nem is egyet, de kettőt. Az egyikbe katona-tapasztalatait irja, a másikba pedig azokat a gondolatait, amelyeket családjának szánt. Minden nap előveszi a két könyvet, az egyikbe beleönti az eszét, a másikba a szivét. Főherceg, altábornagy cselekszik igy. aki tízezreket állit tüzvonalba és akinek egyetlen kézmozdulata nyomán az ellenség rajai pusztulnak el. A felelősség több mázsás sulya ül vállán, agyának minden kereke a hadi térkép rajzain fordul, lelkét reggeltől estig az a gondolat zakatoltatja, hogy győznie kell, mert nem csupán élő népek sorsa függ ettől a győzelemtől, de az eljövendő századok is ebből a győzelemből fognak életelixirt szürcsölni. S ez az ember rongyos, piszkos orosz falvakban, füstölgő petróleum-lámpás vörös fénye mellett leül egy könyv elé, amelynek fedelén a naplóm hat betüje ragyog és ir, ir, ir beléje annyit, amennyit esze és lelkiismerete diktál...
Ez meglepő, talán keveset meg is döbbentő.
Hiszen mi már beleszülettünk abba a hitbe, hogy az epistola és a memoire meghalt. Ha élvezni akarjuk csudálatos bájosságát, földerítő hamvasságát és mindazt a szóban alig kifejezhető valamit, amely abból az intimitásból árad ki, amikor az ember egyedül van egy szobában egy lap fehér papirossal: akkor a könyves polcon kell kereskednünk, mert csak száz esztendővel ezelőtt írtak levelet és naplót. A közlekedés kora megölte mind a kettőt. A levél korcs formájában megmaradt ugyan, hanem a napló végképpen elsorvadott. Csak tizenöt éves unokahugok simogatják szeretettel fedelét és ők akarják benne megörökíteni élettapasztalataikat. S most, ime, akad izig vérig katona, kinek szintén életszükséglete az a szentimentálisnak hitt banalitás s aki igy szól az üres laphoz:
– Gyere, most gyónni fogok neked...
Meglepő ez, de megdöbbentő is, mert mindig megdöbbentő, ha egy hitünk összeomlik.
Nem József főherceg az egyetlen, aki most naplót ír. A háború drámájának sok tizezer szereplője szorongat rosszul hegyezett ceruzát ujjai között és irja: ezt éreztem, ezt láttam, ez a vágyam, ez a gondolatom ... A levél és napló föltámadtak hamvaikból és olyan viruló életet élnek, amilyent soha.
Természetes is ez az általános iskolakötelezettség korában. XIV. Lajos hadseregében talán öt ember tudott írni száz közül és csak ezer között akadt egy, aki érzéseit összefüggően képes volt leírni. Ma száz közül nyolcvan ösmeri a betüt és legalább husz meg van róla győződve, hogy amit ő ír, az másokat is érdekelhet. És érdekli is. Mert minden emberi érzés és gondolat érdekel bennünket, amelyet a világháború támasztott. (...)
Azokban a háborús naplókban, amelyeket most írnak, marékszámra kerülhetnek elő olyan megjegyzések, amelyek világító fáklyaként fognak szerepelni az eligazodni akaró történetíró előtti E kor írójának munkája, természetesen, nem lesz olyan könnyű, mint azon kor írójáé volt, akit egyedül Anonymus följegyzései inspiráltak. De amennyivel nehezebb lesz a munkája, annyival igazabb, hűségesebb és becsületesebb is lesz.
A nagy mérlegelésnél okosnak és szavahihetőnek talált napló éles véső lesz, amelyiket a hivatalos történetirók benyomásait igazítják helyre. Ezer és ezer ilyen véső készül most, szinte hallani véljük a sercegést, a mozgolódást, a lábsurolást és nyelvcsettintést, amelyet készítése előidéz... (Pesti Napló, 1915. február 11.)
1914. november hó 22-én a szegedi 46. ezredbeli Weiss zászlós járőrével egy éjjeli vállalkozás alkalmával az Uzsoknál eltévedt és valahol Fenyves völgynél orosz fogságba esett. Az oroszok a járőrt más foglyokhoz Takcsányba vitték. Szeles Ferenc szakaszvezető, kit ez az elfogatás keservesen bántott, azon törte fejét, hogy egy szökési tervet eszeljen ki. Nem volt ez olyan egyszerű, mert erős őrizet alatt a majorban el voltak zárva. Tervébe 13 embert avatott be. Ezek mindent megfigyeltek és megfontoltak. Hol állanak rendesen őrszemek, hol tartják az oroszok fegyvereiket, hol található lőszer. A pajtában, hol többnyire be voltak zárva, egy helyiséget födöztek föl, melyben mindenféle szerszám volt elraktározva, ezen rekeszt azonban az oroszok mindig gondosan elzárták s a kulcsot magukkal vitték.
A derék összeesküvők észrevették, hogy a többi foglyokkal szemben olyan óvatosságra van szükségük, mintha oroszok volnának azok. A népfölkelők között sok cseh és szerb volt, akik a magyarokat mindig lesték és az oroszokat figyelmeztették, hogy a magyarok terveznek valamit. Ezóta megduplázott szigorral őriztettek a magyar foglyok. Az árulók azt ajánlották a muszkáknak, hogy ne adjanak nekik enni: «Hadd dögöljenek éhen a kutyák!» Egyik arculköpi Szeles Ferenc szakaszvezetőt és azt mondja: «Most fütyülök rád! Ez itt megszűnt Magyarország lenni».
A magyarok Weiss zászlós parancsára szomorúan tették volt le fegyvereiket, midőn kardját átadta az oroszoknak. Most szerették volna az árulókat azonnal lebunkózni, de az okosság elővigyázatra inti őket és amennyire rosszul esett nekik, mégis meghunyászkodva, szótlanul tűrték még azt is, hogy kirabolták őket. Éheztek és türelemmel vártak az előnyös pillanatra, melyben a most már végleg megállapított szökési tervet végrehajthatják.
Éjjel, mikor a többiek aludtak, apránként a legnagyobb óvatossággal meglazították a szerszámrekeszbe nyíló ajtót. Midőn már csak egy erős lökés kellett az ajtó kiemeléséhez, az összes magyarok s a románok jóravaló része be lett avatva a nagy titokba. Ki-ki megkapta a maga szerepét. Először is a szerszámok birtokába kell jutni. Egy részük az orosz fegyvereket veszi magához, melyek egy kikémlelt helyen nem messze vannak. A készültséget azonnal foglyul kell ejteni vagy leütni, azután a kastélyon rajtaütni, az ott lévő fogoly tiszteket kiszabadítani és így a mindjobban közeledő csatába sietni.
A pillanat itt van, az alkalom kitűnő. Erős gyalogsági tüzet hallani a távolból. A muszkák nyugtalanok, kevésbbé szigorúan vigyáznak, hiszen harcvonaluk mindjobban hátraszorulva közeledik.
Egy roppanás és a szerszámtár nyitva van; az őrszemek bezúzott koponyával rogynak össze. A készültséget leteperik s lefegyverzik. Odébb 38 orosz kész fegyverrel előrerohanva rövid harc után elejti fegyvereit s megadja magát. Két, immár felfegyverkezett magyar fiú marad vissza a foglyok őrizetére. A hős Szeles szakaszvezető futólépésben a kastélyhoz vezeti «századát». Berontva néhány védekező muszkát agyonlőnek s ime egy egész ellenséges század fölemelt kezekkel megadja magát és a magyar hősök picinke csoportja 238 orosz fogollyal az erdőbe menetel, ahol a heves küzdelem az ellenség meghátrálásával épen elnémult.
Szeles Ferenc szakaszvezető foglyait áthozza hozzánk és átadva őket jelentkezik. Hogy mi lett az árulókból, azt csak az én jó bakáim tudják. (Dr. József királyi herceg naplóbejegyzéseiből. In: Magyar Katonai Közlöny, XII. évfolyam. 1924. Junius–Julius. 3-4. és 5-8 füzet)
|
|