|
Tánczos G. Károly: Blogjaim a Huszadik Századból 1919. július 31. után… |
|
:
:…országunk legalább olyan kaotikus állapotban volt, mint annak előtte. A terror színt váltott. Nem a kitűzött célomhoz tartozik, de megemlítem, hogy egy 1922-ben megjelent, antikommunista eszméket hirdető, a fehérterrorra nosztalgiával emlékező könyv szerzője bevallotta, hogy a különítményesek tisztogató „munkája” több, lényegesen több áldozattal járt, mint a Tanácsköztársaságé.
Az országban nem volt sem politikai, sem társadalmi, gazdasági stabilitás (kormányválságok, létbizonytalanság, munkanélküliség, szénhiány, nyomor…).
A hetilapok mindezekre nem reagáltak, mert nem reagálhattak. Mert az egyetlen 1919 második felében működő, magát politikai hetilapként definiáló Hétfői Napló csak októberben lépett színre.
Igen, a kommün minden, nem a rendszert támogató lapot betiltott. Az egyetlen kivétel a Tolnai Világlapja volt, de az bulvár jellegével nem zavarta a politikát, sőt alkalmazkodott is annak változásaihoz. Politikai vonatkozásban sajnos főkén, mondhatnám kizárólag képekre specializálódott. Jellemző, hogy egy hónapjából mindössze egy cikket tudtam beválogatni! Emellett nagyon hiányos, olykor hónapok hiányoznak. Egyszóval nem tudom használni, legfeljebb képanyagát.
A már említett Hétfői Napló óvatosnak tűnik, ami érthető, hiszen azokban a hónapokban elég volt egy valakinek vagy valakiknek nem tetsző írás, s cikk szerzője (esetleg más is) örülhetett, hogy élve megúszta.
Ez a „fortélyos félelem igazgat” korszak, ez a hisztéria 1920-ra kissé alábbhagy. Ezért fogalmaztam így, mert múltunknak ezt a jellegét konstansnak tartom, legalábbis nehezen s lassan változtathatónak!
/2008. 11. 15./
|
|
Tánczos G. Károly: Blogjaim a Huszadik Századból Edward király, akit Ferenc Jóskának, sőt atyánknak is neveztünk |
|
Az idősebbek emlékezhetnek Dinnyés József híres dalára, melynek a refrénje így hangzott: „Ez ám a karrier!”
Elmondható ez I. (s eleddig egyben utolsó) Ferenc Józsefre is. Az 1848. december 2-án a vízfejű V. Ferdinánd helyébe ültetett 18 éves császár a magyar szabadságharc zűrzavarába találta magát. Ez izgága magyarság még arra is képes volt, hogy a következő év áprilisában kimondja a Habsburgok trónfosztását, így F. J. megszűnt törvényes magyar király lenni. 1849 nyarán orosz segítséggel (talán a sors fintora, hogy uralkodói jelmondat a következő volt: VIRIBUS UNITIS, vagyis EGYESÜLT ERŐVEL!) az osztrákok leverték a magyar rebelliót.
A fiatal F. J. is felelős volt, máig felelős a 13 aradi és az egy pesti október 6-án kivégzettért, a megtorlás többi halálos áldozatáért, az ezrekben kifejezhető bebörtönzöttekért, a szintén több ezer külföldi katonáskodásra ítéltért, az emigrációt választókért. Pályafutása vérrel, bűnnel indult.
1914. augusztus 28-án a Népeimhez (ekkor már Isten kedvező kegyelméből Austria Császára, Magyar, Cseh, Dalmát, Horvát, Tót, Halics, Ladomér, Ráma, Szerb, Kun és Bolgár országok Apostoli, úgy Illyria, Jeruzsálem stb. királya, Ausztria főhercege, Toscana és Krakkó nagyhercege, Lotharingia, Salzburg, Steyer, Korontán, Krajna és Bukovina hercege, Erdély nagyfejedelme, Morva őrgrófja, Fel- és Al-Slézia, Modeana, Parma, Piacenza, Guastalla, Osvieczim és Zátor, Teschen, Friaul, Raguza és Zára stb. hercege, Habsburg, Tyrol, Kyburg, Görz és Gradiska grófja, Trient és Brixen fejedelme, Fel- s Al-Luzsicza és Istria őrgrófja, Hohenembs, Feldkirch, Bregenz, Sonnenberg stb.grófja, Triest, Kattaro és a Szláv őrgrófság Ura volt, s mint tudjuk 1908 óta Boszniát és Hercegovinát is magáénak mondhatta, summa summarum legalább 16 „néphez”) szóló proklamációját ekképpen fejezte be: ”Ebben az órában tudatában vagyok elhatározásom egész horderejének s a Mindenható előtti felelősségnek. Mindent megfontoltam és meggondoltam. Nyugodt lelkiismerettel lépek a kötelesség útjára.”
1916. november 21-én, amikor meghalt, éppen a közepén tartott az első világháború. Aminő a kezdet, olyan a vég. Ez ám a karrier!
Életidejének 86 évéből 68-at uralkodóként, 44-et férjként töltött el. 1854-ben vette feleségül 16 éves unokahúgát, Erzsébetet (Sissyt), akitől négy gyereke született. Egyébként – a dokumentumok szerint – nem volt boldog a házasságuk. Első lányuk egy éves korában meghalt, öccsét, Miksát 1867-ben a mexikói felkelők kivégezték, a trón örökösének kijelölt Rudolf 1889-ben öngyilkos lett, Sissyt (Erzsébetet) 1898-ban megölte egy őrült. Fejezzük be a családi gyászok sorát azzal, hogy unokaöccsét, a trón újabb várományosát 1914 júniusában lelőtték. Tragédiák. Katharzis nélküliek. Ő – szintén a források írják meg – nem tudott szeretni, illetve két „szerelme” volt: a hadsereg és az egyház!
Arany János 1857-ben a címszereplőiéhez hasonló bátorsággal fogalmazott: „Ötszáz, bizony, dalolva ment / Lángsírba velszi bárd: / De egy se birta mondani / Hogy: éljen Eduárd.” –!!!
S a nép? Az istenadta nép? 1867-ben a kiegyezési törvény aláírása után megszűnt minden akadály Ferenc József újbóli magyar királlyá tétele előtt. A koronázási ceremónia június 8-án zajlott le. A szertartásokon képviseltette magát a magyar főnemesség, a papság, a köznemesség, az országgyűlési követek. Az utcákon, tereken hatalmas tömeg hömpölygött.
Miután F. J. fejére került a Szent Korona, kezeibe a jogar és az országalma, megdördültek az ágyúk, megszólaltak a harsonák, és a tömeg üdvrivalgásba tört ki. 18 év elteltével a magyar szabadság vérbetipróját ünnepelték. „Éljen Eduárd!” Ferenc József újra Magyarország királya lett, s a jó magyar infantilizmus szerint (Árpád, Mátyás, Rákóczi, Kossuth, Bem után és Rákosi, Kádár előtt) „apánk”!
Majd’ két évig a szolnoki megyei könyvtárban dolgoztam. 1983 közepén megbízást kaptam egy, a könyvtárat bemutató cikk megírására a Szolnoki Műsorkalauzba. A szöveg nagyobbik részében válogattam az 1883-ban a városban működő három napilap szeptemberi számaiból. Másodikát így idézte meg a Jász-Nagykun-Szolnok: „Kossuth Lajos, Magyarország felszabadítója 1802-ben szeptember 2-án született… Kiáltsuk hát szívvel, lélekkel: Éljen Kossuth Lajos.” 1883. szept. 2-án Stefánia trónörökösnő leányt szült. Ugyanez a lap kendőzetlenül leírta: „E helyütt mi sem gátol bennünket annak kijelentésétől, hogy éljen a királyi pár, mint boldog nagyszülők.”
Ez volt az az időszak (éppen e portálnak is egyik érdeme a „boldog békeidők” mítoszának megcáfolása), amikor a falvédők egyik felére Kossuth, a másikra Ferenc József „apánk” arcképét hímezték. A nép felejt, mert élni akar.
1914 augusztusa. „Mire lehullanak a falevelek, hazajönnek a katonák.” II. Vilmos talán komolyan vett, talán tudatosan hazug mondatának eufóriájában, a nagy csinnadrattával harcba indulók közt ilyen „népdalok” születtek: „Sej-haj, elvitték a Jóskát katonának, / Fényes szuronyt választott magának. / Fényes szurony, rózsafa a nyele, / Sej-haj, rá van írva nagybetűkkel Ferenc Jóska neve.”
Ritka szavú anyai nagyapám nagy néha egy pohár bor mellett nótázni kezdett. A dalok közül egyszer sem hiányzott a „Ferenc Jóska katonája vagyok…” Ő az orosz frontról tért haza.
Ám hamarosan jött a kijózanodás. A dalok nagy része F. J. ellen fordult, mint például ez:
„Ezerkilencszáztizennégyben
Még az úristen is lenézett a földre
Ferenc Jóska ej háborút indított
De sok édesanyát örökre megszomorított”
E cikk megírását Ferenc József halála „ihlette”. Többször belékerült Kossuth Lajos neve is.
A két ember fölött ítélkezzen a XX. század írógéniusza, Krúdy Gyula.
„Két nevezetes temetést láttak az Osztrák-Magyar Monarchiában, akiknek alkalmuk volt az eseményekben részt vehetni: Kossuth Lajos és Ferenc József temetését.
Ferenc József huszonkét esztendővel élte túl Kossuth Lajost, mégis 1916-i bécsi temetésén, e legnagyobbszerű gyászpompában, amikor az osztrák császárság és magyar királyság utoljára mutathatta meg a világnak díszét, koronáját, csodálatosságát az emberi pompának, a császárságnak: mégis ezen a bécsi temetésen sokaknak eszébe jutott Kossuth Lajos temetése. Kossuth temetésén sokkal többen voltak, mint Ferenc Józsefén. A két kemény öregember, akihez csaknem egy századéven át Magyarország sorsa volt kapcsolva, már temetésekor eldöntötte, hogy kinek az élete jelentett többet az emberiség szempontjából, mert a történelem ítélete már a temetés napján kezdődik”
/2008. 10. 09./
|
|
|
Tánczos G. Károly: Blogjaim a Huszadik Századból Háborúünnep |
|
„Az első világháború Ferenc Ferdinánd meggyilkolásának egyhónapi évfordulójára robbant ki.” Ne nevessünk a kronológiai tévedésen, amit egykori tanítványom elkövetett, érzékeljük a szöveg patetizmusát! Szerintem ez a mondat túltesz a dadaisták háborúellenes abszurditásain.
De ne nézzük le volt tanítványomat, mert…
Az mindnyájunknak nyilvánvaló, hogy a szenzációra éhes napi- és hetlilapok harsány címekkel közölték Ferenc Ferdinánd meggyilkolását, az ultimátumot, a hadüzeneteket, a háborút. Azt is tudjuk, hogy nótázva indultak a halálba bakáink, hogy az egyházak felszentelték a gyilkolni készülő, később gyilkos fegyvereket, tábori miséken igyekeztek erősíteni mindkét hatalmi tömb katonáinak „hitét”…
Ne nézzük le volt tanítványomat, főleg azért ne, mert…
Mert… mert a következő szövegek századuk (ti. a XX. század) legfontosabb lapjából, a Nyugatból valók. Az „apolitikus, a csupán a minőségre ügyelő” Nyugat szerkesztőitől és vezető publicistáitól.
A 15. számban (1914. augusztus 1-15.) Ignotus az Intermezzo című írásában így fogalmaz: A dicsőség, a komolyság, a tanulság napjai ezek Magyarország számára. Ha valami, úgy ez a háború igazolja a kiegyezési politika lényegét: azt, hogy a nemzet, bár a maga saját életét élve, mégis egy nagy birodalom erejével rendelkezzék, ne legyen ide-oda lökött kis csónak az egymással viaskodó dreadnoughtok között, s ha nem is kerülheti el, hogy életéért és jövőjéért helyt kelljen állnia, de legalább ne két tűz között s ne azzal a rettentő érzéssel, hogy mikor előre felé kardot ránt, háta mögé halálos ellenséget állít.
A Háború címűben (16. szám, aug. 16-szept.1.) már politikus és méltatlanul túlzó.
Ennek a háborúnak a dolga a legegyszerűbb a világtörténelemben.
Ha volna még kétség, hogy e nélkül mi várt volna reánk, nézzünk jól szemébe a sir Edward Grey első közvetítő ajánlatának.
Oroszország bele akar szólni abba, hogy van-e Ausztria-Magyarországnak joga életét megvédeni egy nyíltan arra törő kis szomszéd ellen - s a nagy, a bölcs, az emberséges angol külügyminiszter ezt az ügyet nagyköveti tanács elé tartozónak ítéli s leint bennünket, hogy várjunk Szerbiával, majd ők rendelkeznek.
Cikkét így fejezi be:
A magyarság magáért dolgozik, mikor e monarchiát megváltani siet gonosz megalázottságából.
Íme egy politikai szempontú apoteózisa az emberiség sokadik, de méretében az addigi legnagyobb esztelenségének!
A 16-os szám bővelkedik a háború ilyen vagy olyan aspektusból történő dicséretében. Kosztolányi a szerb fronton harcoló öccséhez írt versét követi Schöpflin Aladár Katona öcsémnek című prózája. Ő már filozófia színt is kever írásába.
Látom a katonákat, amint hosszú csapatban, felvirágozva, könnyes szemmel éljenző tömeg sorfala közt mennek ismeretlen állomás felé. Vidámak, lelkesek, elszántak, úgy mennek, mint a lakodalomba. Elszorul a szívem, mégis csak a halál torkába mennek. De nekik van igazuk, mikor dalolnak, mikor örömmel mennek, mert az élet teljességébe mennek, az ő életük most teljesedik be a legnagyobb teljességbe: a cselekvésébe és ez olyan nagy és becses dolog, hogy érdemes érte dalolva kockára vinni az életet is. Ők elébe mennek sorsuknak, belenéznek a szemébe, ellene vetik a vállukat, segíthetnek legyűrni, érezhetik a cselekvés gyönyörét, megtelhetnek életük részegítő tudatával - nem kell lealázó tehetetlenséggel várniok, mi lesz velük, mint nekünk idehaza. Mi élve maradunk, de mi van az életünkön szeretni való?
Ennek is érdemes kiemelni a befejezését!
Ha talán elvisznek a harctérre, könnyeim fognak kísérni, öcsém. De sajnálni akkor is te sajnálhatsz engem, mert akkor is neked jut a jobbik rész. Irigyellek érette.
Fenyő Miksa A háború s a közgazdaságához nem kell különösebb kommentár.
Nemzeti életünk kifejlődésének, sudárba szökkenésének új ezer lehetőségét hozza meg e háború, mert még sohasem történt, hogy olyan intenzív élni akarással, mint amely most a monarchiában megnyilvánult, a sors, a véletlen, vagy nevezzük akárhogy, szembehelyezkedett volna.
Nem hiszem, hogy a később a Fortissimot, a Húsvét előttet megíró Babits Mihály büszke lenne Gyermekek és a háború című írására, amelyből idézek néhány részletet. Ó, gyermekek, mennyire szeretlek most benneteket! Köszöntöm a szerelmet, a harc előtti házasságokat. Martis amica Venus... Jer, szelíd barátnő és gyógyítsd be a sebeket, melyeket zord barátod üt a nemzet testén. Tudják-e a katonák, hogy csak annak érdemes meghalni, aki a jövőt szereti? Most belátjuk, hogy nem magunk vagyunk és nem értünk a világ.
Milliók közül egy! Mi vagy, ember? Mennyi különb van, élni, de halni, ha kell, útnak a gyermekekért!
Ó, vajha az elesettek testei a jövő béke útját szőnyegeznék puhára! De legalább változik a világ: jobb?! rosszabb?! Kell a más! Kell már erőnknek, lelkünknek, szemeinknek! Kell, másképp nem volna! Jaj, most, te puha ember, gyenge ölni, gyáva halni! Most érezze méltóságát, aki férfiú! Veszélyből, halálból ki akarna asszonnyá menekülni?
A pszichológia felől közelít Ferenczi Sándor: A veszedelmek jégkorszaka, amelynek elején arról értekezik, hogy a békében minő álarcot visel az ember. A háború egy rántással letépte ezt a maszkot és elénk állította az embert a maga bensőbb, igazibb mivoltában, megmutatta az emberben a gyermeket, a vadat és az ősembert. A tanulság pedig ebből ez lehetne: béke idején ne szégyenkezzünk, ha a kezdetleges embert vagy akár az állatot is felismerjük magunkban, nem szégyen a természettel ily közel rokonságban lenni. Háborúban pedig ne tagadjuk meg gyáván az élet magasabb kultúrértékeit s ne áldozzunk fel belőlük többet, mint amennyit okvetlenül szükséges. A cikk végén Ferenczi szól a kultúra védelméről, de – és ez a lényeg – ő sem ítéli el a háborút!
A saját tanulságom a következő: emberek vagyunk, a legmagasabb intellektuális, etikai, művészeti stb. szintet elérő faja az állatvilágnak. Lényegünk a madáchi definíció (és még nem olvastam jobbat), „a küzdés maga”. Biztos vagyok abban, hogy nem a háborút értette a küzdés fogalmán!
Az a baj a magyar „értelmiséggel”, hogy mindig van szégyellni valója! Tegnap is, ma is, holnap is (pedig nem vagyok jós!)
Milyen disszonánsan hangozhatott e közegben, a háború ellen az első pillanattól fellépő Ady Emlékezés egy nyár éjszakára versének passzusa: „Véres, szörnyű lakodalomba / Részegen indult a Gondolat, / Az Ember büszke legénye…”
Mondhatunk igazat, hazudhatunk-e 1914 után?
/2008.09.08./ |
|
Tánczos G. Károly: Blogjaim a Huszadik Századból Big Brother, József Attila, Cicero és még sokan mások |
|
Hogy a meghatottság elszorította-e a torkom, vagy megkérdeztem-e, miután tudatosult bennem, hogy mire mondtam igent, nem emlékszem. Ha akkor nem is, kicsivel később megtudakoltam: „Szóval olyan munkát végezzek majd, mint Winston Smith Orwell 1984-ében?” A főszerkesztő elmosolyodott, aztán nevetni kezdett. „Úgy nézek én ki, mint egy (szörnyűbb: mint a) Nagy Testvér?” Ez annyira abszurd volt, hogy én is kacagtam, ezzel le is zártuk ezt a témát.
„Alig hallottam, sorsomba merülten, / hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.” Ez már József Attila megigéző és megdöbbentő, magyar és kelet-európai Duna-parti vallomásából való, előjelezve a Bibó István leírta nyomorúságát világunk e fertályának. Nem kiforgatva és félreértelmezve a második tagmondatot, így variálok: a felszín a politika, a mély a történelem.
A politika itt és most (és teszi ezt az utolsó politikus végezetéig, végzetéig) fecseg. Papirusztekercsekből, ékírásos táblákból, pergamenekből, könyvekből, hangszórókból, rádiókból, tévékből ordít s vigyorog ránk, és fecseg. Minden pillanatban zajlanak háborúk, meggyilkolnak embereket, folynak diplomáciai puhatolózások, csatározások, nyílt vagy titkos tárgyalások, köttetnek és szegtetnek meg békék…
A politika fecseg.
A történelem hallgat.
Hiába faggatja, kutatja Hérodotosztól, Tacitustól kezdve Spengleren, Toynbeen át Dubyig, Mandrouig (s nehogy már a kezdet kezdetén kritika érjen, s ugyanezen oknál fogva élőket nem említve: Anonymustól, Kálti Márktól kezdve Hóman Bálinton, Szekfű Gyulán át Unger Mátyásig, Kosáry Domonkosig), hiába készülnek többkötetes világtörténetek vagy részmonográfiák, hiába a viták a történelem értelméről… s hiába születnek teleologikus (céloksági) értelmezések, elméletek, sőt ideológiák, mint például a keresztényeké, aki Isten Országának, vagy a marxistáké, akik a kommunizmusnak az eljövetelében látják, látták a történelem célját s egyben végét. Hiába, a történelem nem válaszol, nem igazolta, igazolja ezeket. Hallgat.
Talán, mert nincs is. Ettől a csöndje.
Nem, ez nem saját elképzelésem, nemcsak az enyém. (Joyce Ulyssesében Stephen Dedalus ezt mondja: „A történelem lidércnyomás. Várom, hogy felébredjek.”!) Sokak álláspontja, hogy történelem – mint olyan – nincsen, csak történetírás van, az egykori, lejegyzett politikai események, társadalmi mozgások ilyen vagy olyan szempontú, ilyen vagy olyan láncolatba rakása. A történet megírója szerint lesz például az 1956-os eseményekből ellenforradalom, népfelkelés, forradalom, vagy éppen forradalom és szabadságharc.
Meggyőző ez a példa?
És nemcsak a hazugságok sora bővíthető!
Ám ne feledjük el, hogy azok (ezek) is a Történelem igényével és szándékával késszültek!
Igaz? Hamis?
Ezek egyáltalán azok a kérdések, melyekre választ várunk?
Az emberiség túlnyomó többsége nem ezekre a kérdésekre keresi válaszát… Eszébe sem jut erről érdeklődni…
A világegyetem fekete lyukainál is fontosabb kérdés ez!!!
Mert az ember alapvető tulajdonsága a felkínált rossz válaszokra való hallgatás, a kérdés nélküliség, az engedelmesség, az engedelmeskedés!
Hogy mégis miért vállaltam (s mint mondtam, örömmel) ezt a megbízatást?
Amiért társaim.
Nem a megváltás szándékával, mert az Krisztusnak sem sikeredett, de a szándék szándékával, ami…
Túl sokat fecsegek (elvégre is a politikai rovatot vállaltam), s látom, hogy szó volt már a Nagy Testvérről, József Attiláról, az „és még sokan másokról”, de Ciceróról még nem beszéltem. Nos, ő tévedés volt, nem szörnyű, de tévedés: mindig azt hittem, hogy ő mondta egykor, hogy Historia est magistra vitae, vagyis A történelem az élet tanítómestere, ám kiderült, hogy ez egy latin „bölcsesség”! Elnézést kérek Cicerótól, hogy egy ekkora ostobaságot az ő szájába adtam!
Mert ez a mondat általános iskolások töri füzeteinek első oldalára még csak-csak megfelel, de semmiféle igazságot nem tartalmaz!
Az én mondatomat leginkább a politikusok igazolják!
/2008. 06. 22./
|
|
