Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap
Harsányi István


Harsányi István versei Trón Árpád festményei elé

 

 

A legutóbbi, Egerben megrendezett kiállítására elmentem rozzant lábaimmal. Örömmel fogadott, és borral kínált. Koccintottunk. Végigpásztáztam a festményeket. „Nem változott a stílusod – mondtam, és a poharat megemelve –, s az életmódod sem.  Felnevetett. „Minek, Karcsikám” Erre a kis időre!” A múlt héten Egerben meghalt. (Egyébként Debrecenben dolgozott.) 43 éves volt. 43!!
Istvánnal rendkívül mély és őszinte kapcsolata alakult ki. (Mondanom se kell, hogy egy egri kiskocsmában indult barátságuk.)
 
A kereteken kívül
                         Trón Árpád kiállítása elé
 
      Tudod, barátom,
az utcán, ahogy jöttem, s borzongatott a
koraesti köd,
a gondolat, mint anyagtalan anyag, mint
só a sebbe,
úgy olvadt belém a soha meg nem fejtett 
képlet:
miért,
hogy mi csak halandók vagyunk,
s mégis, amit teszünk vagy alkotunk, 
stációi az öröklétnek?
 
Íme itt is, ezek a képek…
Megannyi keretbe zárt önálló világ,
s mégis
mindenikük határtalan, sehol nem ér véget,
és sehol a bizonyosság:
miért hagyjuk a világra örökül
e fájdalmával is nagyszerű örökséget?
 
Mert íme, így teremt az ember a változat-
lanba folyamatosságot,
mindent, ami még lesz, s mindent, ami
már volt,
a színekben az idő ragyogtat,
s így hordja a kezében maga előtt, maga
mögött
a holnapot, a napot, a holdat.
 
S így talán mi sem vagyunk kirekesztettek,
magányosak,
mi, a kereten kívül állók,
kik emelkedő fővel várjuk,
csodára éhes szemmel,
hogy a fal síkjából elénk lépjen
az önmagát teremtő ember.
 
Magaddal hoztad
                 Trón Árpád legújabb kiállítására
 
hárfa halk zenéje
mozdulat
tánc
zeng a színek harmóniája
dallammá te álmodtad
csodás fuvolás
 
hitelesebben
honnan is indíthattál volna elszántabb kísérletet
hogy elhagyd rögzített helyed
s elrugaszkodj az eleve szárnyaszegett világtól
mint az ecset hegyéről
mely sorsodhoz szegez
 
az ököllel gyötört szívgödör lám gyorsan felejt
előhívni a lázas színeket már nem kell emlékezet
tárul sarkig
s fölszikrázva
épül köréd
a valóság álomváza
 
már jól tudod
biztosat csak kételkedve lehet teremteni
hátrálni kell
hogy átlásd a távot a szakadék két fala közt
mert szivárványhíd csak néhány pillanat
majd leomlik
szertefoszlik
végül csak a tátongó semmi marad
s minden más a szakadék másik oldalán
 
látom
te mégis jártál a túlsó parton
magaddal hoztad nékünk
megannyi lábnyomodat 
 
 
Képek éneke
   Morzsalékok Trón Árpád
   legújabb kiállításához
 
vérvörös álmokat nyílt
a rózsák szirma
s mi
rest  fejünket ráhajtjuk
döbbent álmainkra
 
olajos hulla-testek a vásznon…
tudod barátom
csontlelkű hintaszéken
ringatózunk e világon
túl istenen emberen magányon
 
egy pillanatnyi szerelem
látod
most milyen jó volna
csak az álmokat nyílt rózsa
vérvörös szirma ne volna
 
csak a csodák menthetnek
vérvörös-csontú álmok helyett
egy nő
akinek azt is mondhatod:
szeretlek…
 
 
Versek (Harsányi István)

 

TÜKÖRKÉP A FÉNYBEN
 
arcuk mozdulatlan
fáradt
szemük két kézzel kapaszkodó rettegés
meredt szó az ajkukon
testük egymásba fonódó kakaós kalács
egymásra találva
az élet folytatja a halált
 
EGY CIGARETTA PAPÍRJÁHOZ
 
alabástrom tested szürke dallá kottázza majd a nikotin
vagy kétütemű dallá
mindegy
úgysem menekülhetsz
a parázs is teszi a dolgát
 
Harsányi István: ÓDA A HÜJÉKHEZ

 

ÓDA A HÜJÉKHEZ

barátaim

megtöröttek

ti tündöklő szép-szívű árnyak az ész gyémántketrecében

rongyos szegényei a mindennapi csodáknak

porig alázva bízom bennetek

titeket várlak

 

az ész hatalma mit sem ér

s nem kellek e világnak

én kibontom büszke homlokom

nem szánalom ez

kései bocsánat

 
Versek 1.

Nejemnek

 

Haragban s nászban élünk

Aranyló kincsem mégis

Rád hagyom

Szivárvány tündököl

Álmodó arcodon

NYakék-mosolyod számomra

Irgalom

 

Igy tudlak szeretni

Semmi másként

Tolvaj imádattal

Vágy nélküli vággyal

Árva csalódott számban

Néma csodával

 

 

 

VERS

a Darwin-féle fejlődéstörténet nem-tudásából

fakadó félreértések esetleges következményeiről

 

a bús-képű lovagok nekieredtek

szürke pipafüstöt eregettek

nem néztek hátra

már csak nevettek

a hétfejű sárkányra

már jobban érdekelte őket

a brontoszauruszok

várható kihalásának

kedves bája

s egy-egy brontoszauruszné

izgató

rengő hája

s mondm

ahogy csak eredtek

eredtek elkeseredtek

s valljuk be

volt is rá némi ok:

a hétfejű még volt

de hol voltak már akkor

a brontoszauruszok?

 

 

                                 Ajánlom ezt a verset mindazoknak,

          aki fajokról, népekről, ember-ember különbségek-

          ről, időpontokról, és más egyéb baromságokról

          olyan elismerésre méltó hősiességgel tudnak

          akadémiai szinten vitázni.

 

 

„MISKOLC”

 

csóró álmok vigéce volta egykoron

s tán maradtam is:

olcsó bóvlik rikkancsa s árusa

pedig mi lyukas garast sem ér

az nem ér semmit

sem akkor

sem most

sem soha

 

 

REGGEL

 

úgy volna, lenne szép:

          minden reggelt megélni

de most mást nem lehet remélni:

           csak remélni

esetleg:

            remélni

 

 

ÉN

 

én

aki

lepusztult ócska gyárnak néztem mindig a költészetet

kinek ölre kellett mindig menni magával

egy-egy valamire való rímért

én

már feladnám elveim

meghajtanám fejem magam előtt

mielőtt

észrevenné valaki

hogy mindenekért

megérdemelnék már valamit

nem sokat

egy üveg sört

 

 


 

 
Öt vers a lélek halandóságáról (1-3)

Jézus

 
Ki látta igazi arcát
azon a napon,
midőn vonszolta magát
a Golgotán?
 
Úgy mondják: 
vigasztalta a rajta
sajnálkozókat,
fejét atyjához,
az ég felé emelte.
 
Bár ne tudnám:
vértől homályos tekintete
megtört,
már csak a lépést kereste
roggyant lábai alatt,
teste végképp elernyedt,
s már nem ő,
Simon vitte a súlyos keresztet.
 
Az utolsó szó:
„Bevégeztetett’”
Mind így hallották.
 
Talán csak kért,
már nem is kegyelmet,
csak kegyelemdöfést.
 
Még nem volt Isten.
S már nem volt többé Ember.
 
Mária
 
Hogy nem volt bölcső,
hát jászolba fektette a kisdedet,
jó, meleg szalmára.
 
Nem,
nem fogadott napkeleti bölcseket,
bölcsebb volt annál.
hogy világgá kürtölje:
a várva-várt kincs
amilyen még nem volt,
s amilyen már nem lesz
– mert az övé –,
 ím megérkezett.
 
S fájdalom
sem volt nagyobb az övénél,
mikor elvesztette
a pótolhatatlan
egyetlent.
 
Mégis kiválasztották.
Egyesek szent szűznek,
mások bukott hajadonnak.
 
Őt: az ember anyját.
 
 
József
 
Úgy állt félre
a történelem keresztútjain
mindenki elől,
ahogy
csak a mindent tudók tudnak.
 
Úgy szeretett,
ahogy csak kevesen:
nem szóval,
minden időkre
embert megőrző tettel,
s úgy merült el
az idő végtelenjében,
ahogy csak ember
tud vigyázni arra,
hogy ne keltsen maga iránt
hiányérzetet.
 
S mégsem kapott
sehol a világon,
sehol semmilyen időben,
se templomban,
sem temetőben
egy talpalatnyi helyet.
 
Elsőnek tagadták ki a szentháromságból.
Azt is rebesgették:
csak József,
a részeges ács volt.
 
További cikkeink...
<< Első < Előző 1 2 Következő > Utolsó >>

1. oldal / 2

Chanson d'automne

új-iVisz

 

Ki van itt?

Oldalainkat 465 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs