A legutóbbi, Egerben megrendezett kiállítására elmentem rozzant lábaimmal. Örömmel fogadott, és borral kínált. Koccintottunk. Végigpásztáztam a festményeket. „Nem változott a stílusod – mondtam, és a poharat megemelve –, s az életmódod sem. Felnevetett. „Minek, Karcsikám” Erre a kis időre!” A múlt héten Egerben meghalt. (Egyébként Debrecenben dolgozott.) 43 éves volt. 43!!
Istvánnal rendkívül mély és őszinte kapcsolata alakult ki. (Mondanom se kell, hogy egy egri kiskocsmában indult barátságuk.)
A kereteken kívül
Trón Árpád kiállítása elé
Tudod, barátom,
az utcán, ahogy jöttem, s borzongatott a
koraesti köd,
a gondolat, mint anyagtalan anyag, mint
só a sebbe,
úgy olvadt belém a soha meg nem fejtett
képlet:
miért,
hogy mi csak halandók vagyunk,
s mégis, amit teszünk vagy alkotunk,
stációi az öröklétnek?
Íme itt is, ezek a képek…
Megannyi keretbe zárt önálló világ,
s mégis
mindenikük határtalan, sehol nem ér véget,
és sehol a bizonyosság:
miért hagyjuk a világra örökül
e fájdalmával is nagyszerű örökséget?
Mert íme, így teremt az ember a változat-
lanba folyamatosságot,
mindent, ami még lesz, s mindent, ami
már volt,
a színekben az idő ragyogtat,
s így hordja a kezében maga előtt, maga
mögött
a holnapot, a napot, a holdat.
S így talán mi sem vagyunk kirekesztettek,
magányosak,
mi, a kereten kívül állók,
kik emelkedő fővel várjuk,
csodára éhes szemmel,
hogy a fal síkjából elénk lépjen
az önmagát teremtő ember.
Magaddal hoztad
Trón Árpád legújabb kiállítására
hárfa halk zenéje
mozdulat
tánc
zeng a színek harmóniája
dallammá te álmodtad
csodás fuvolás
hitelesebben
honnan is indíthattál volna elszántabb kísérletet
hogy elhagyd rögzített helyed
s elrugaszkodj az eleve szárnyaszegett világtól
mint az ecset hegyéről
mely sorsodhoz szegez
az ököllel gyötört szívgödör lám gyorsan felejt
előhívni a lázas színeket már nem kell emlékezet
tárul sarkig
s fölszikrázva
épül köréd
a valóság álomváza
már jól tudod
biztosat csak kételkedve lehet teremteni
hátrálni kell
hogy átlásd a távot a szakadék két fala közt
mert szivárványhíd csak néhány pillanat
majd leomlik
szertefoszlik
végül csak a tátongó semmi marad
s minden más a szakadék másik oldalán
látom
te mégis jártál a túlsó parton
magaddal hoztad nékünk
megannyi lábnyomodat
Képek éneke
Morzsalékok Trón Árpád
legújabb kiállításához
vérvörös álmokat nyílt
a rózsák szirma
s mi
rest fejünket ráhajtjuk
döbbent álmainkra
olajos hulla-testek a vásznon…
tudod barátom
csontlelkű hintaszéken
ringatózunk e világon
túl istenen emberen magányon
egy pillanatnyi szerelem
látod
most milyen jó volna
csak az álmokat nyílt rózsa
vérvörös szirma ne volna
csak a csodák menthetnek
vérvörös-csontú álmok helyett
egy nő
akinek azt is mondhatod:
szeretlek…
|