Mostanában minden reggel korán kitöfög a határba. Oda, ahová a mérnök mondja. Ő tudja, merre van éppen a dolog. Nem a gépész dolga ezt észben tartani. Neki a kormányt kell forgatni, a gépet oda vinni, ahova szólítják.

 

Most éppen a Kopasz dűlőbe. Már harmadnapja, hogy ide vezet az útja. Haza se kellene vinnie a masinát, ha lenne itt a közelben egy kalyiba, ahol meghúzhatná magát. Magára még sem hagyhatja, még a végén rendre lába kél.

 

Előbb a gépolajat szívják le belőle, aztán  a motorhoz piszkálnak hozzá, ezt-azt leorganizálnak róla, aztán a kerekek következnek, de akkor már az egésznek annyi...

 

Ezért aztán kizötyög, mikor már látni lehet, aztán egész nap zötyög le-fel a tábla hosszán, majd széltén, majd megint a hosszán. Nézi a kiforduló barázdát, a nyomában szökdécselő varjakat, s amíg pöfög a motor, addig nincsen baj, halad a dolog előre.

 

Nicsak, Berci bá most fordult le az útról, a füzes felé, ahol a tábla kezdődik. Már megint fényképezgetni akar. Azt mondja, az élmunkás-táblához lesz. Mondta neki a mérnök, hogy fotografálja le őt és a masináját. Munka közben.

 

Ma kijön a mérnök is, dél felé, azt mondta, addigra legyen meg ez az oldal. Reggelente mindig úgy látni, hogy soha, semmi nem fog elfogyni. Mindig lesz előtte egy darab föld, aminek neki kell hogy eressze a gépét. Ha szántani, szántani. Ha kapálni, kapálni. Ha permetezni, hát permetezni. Ha kaszálni, kaszálni. Nincs az a munka, amit ez a gép el ne végezzen. Persze, ha ő is rajta ül. Mert ő ennek a gépnek a főnöke.

 

Ő mondja meg, mit csináljon, merre menjen, hogyan csinálja.

 

Úgy, ahogy neki is megmondják.

 

A gépnek meg már nincsen pardon. Burrog és megyen. Kell hogy csinálja...

A barakk ott állt egy nyírfaliget kellős közepén, egy tó partján, egy kemping területén. A kemping két tucat ilyen barakkból állt, s amikor telt ház volt benne, a vendégeknek jól meg kellett nézniük a szállásukra kijelölt házikót, mert egyik éppen olyan volt, akár a másik. A gondnokság ezért minden egyes barakkra egy megkülönböztető jegyet festett: volt ott Farkas-lak, Zöld kígyó-lak, Földikutya-lak, Teknős-lak, Szarvas-lak, Vadmacska-lak, Sólyom-lak és annyi más "lak".

 

A szóban forgó barakk a Villám-lak elnevezést viselte, s egyezményes jele egy cikázó, sárga villám volt. Ám lehetett a legnagyobb a forgalom, a legzsúfoltabb a kemping, a Villám-lakhoz valahogy senkinek se fülött a foga. Az ok némileg homályba vész, bár Berci bátyó, aki a környék szülötte, hallotta a történetet, hogy ez a barakk nevében hordozta a sorsát: nem sokkal azután, hogy megácsolták, s az oldalán éppen csak megszáradt a felpingált elnevezés, az emblémával együtt, az első beszállásolt vendéget alig tudták kimenteni az éjjeli vihar villámcsapásától kigyúló barakkból.

 

Összeszaladt azon az éjszakán az egész kemping, a majdnem póruljárt fiatal, nászutas házaspár reszketve, egymásba görcsösen kapaszkodva reszketett a rájuk dobált pokrócok alatt, a kiégett barakk pedig napokon át csöndesen füstölgött, olyan volt elszenesedett gerendáival, mint egy élő figyelmeztetés.

 

Gyorsan híre szaladt a szerencsétlenségnek a környéken, s a Villám-lakot hallgatólagosan nemkívánatos, bajt hozó házikónak nyilvánították. És hiába cserélték ki az elszenesedett gerendákat, festették ki belül-kívül, eltüntetvén az árulkodó nyomokat, se a kemping kezelői, se a kempingbe érkező vendégek nem tartották biztonságosnak a barakkot. 

Azóta se lépte át senki a küszöbét, és senki se tudja, mi lehet a benne megrekedt tátongó homály mélyén. Üvegablakai hiányzanak, környékét, s a hozzá vezető ösvényt fölverte a gaz. "Talán, ha nem erőltetik olyan nagyon azt a baljós elnevezést a villámmal, ma ez a barakk is olyan lenne, mint a többi" - töpreng Berci bátyó, s miközben végignéz béna alsó testén, tudja, hogy ez a "talán" legalább olyan gyenge lábakon áll, mint amilyeneken ő maga.