Boróka és Árnika, avagy Orsi és Julcsi
Csuti
A kis puli két-két és fél hónapos koráig máshol nevelődött. Hogy valóban
volt gyerekszobája, az a nyüszítés is bizonyítja, amit akkor hallat, ha kakálnia
kell. (A pisilést egyelőre helyben végzi. Ott, ahol éppen van.) Kulturáltságát,
civilizáltságát édesanyátok vette észre és nagyanyó teljesítette be azzal, hogy
egy hajnali öt óra körül levitte őt a ház elé.
Aztán a játékok!
A fékevesztett száguldozás, ugrándozás! Az egyik november eleji délután
nagyapa az Ötösön volt látogatóban (e lakótelepről később esik szó, most csak
annyit, hogy ott lakik az új család), a lánya megkérte, vigye ki a kutyát, mert
nyüszít, és a parkettát kaparja. Már a kérésre felvillanyozódott! Kurjongatott a
lelke, amíg vigyázta a parkban köröket lerohanó kis fekete jószágot, s visszatért
gyerekkorába, együtt terelték nagyapjával és a kutyákkal a szétszéledni készülő,
de így, közösen hamar megregulázott nyájat. Itthon vagyok, a falum határában,
az alföldön, a szeretett végtelen síkságon, a rónán, ahol az ember szeme
álmodozóvá, egyszersmind ég és a föld között bolyongóvá válik. Ahol a kéklő
mennybolt misztikus sátra alatt együvé tart csüggedés és büszke áhítat. Ahol
feloldódunk a szabadság illúziójában, hatalmasak és picinyek vagyunk, nézünk a
földre, őseink földjére, hol a nagyapám is békül kutyáival együtt, és őrizzük,
terelgetjük az öregre bízott nyájat, amíg élek. Kézfejével a szemét dörzsölgetve
örült a kiskutya jelenének.
Megtépázása, szétmarcangolási kísérlete cipőknek és mindennek, amihez
hozzájutott! E próbálkozások izgatott, vékony, kislányos mormogással jártak:
„Jaj nektek cipők, papucsok! Jaj, labdák, babák! Jaj, ceruzák!” Volt acsarkodó
marakodás Julcsival egy zokniért. Ezekre utalt nemrég nagyapa, mikor egyik
reggel ezt válaszolta a kutya szokásaira kérdezőnek: „Amennyire a vejemet
ismerem, szerez majd birkákat, hogy a pulinak jó legyen!” Mondata nem a
táplálkozásra vonatkozott, mert Orsi gazda és Julcsi gazda a saját ebédjüket sem
kímélve juttatták Csutit finomabbnál finomabb falatokhoz. Anyjuk korholta,
megdorgálta, sőt le is szidta őket, s igyekezett megmenteni a fasírtokat,
kekszeket, kölesgolyókat, a máj és szív darabokat.
Csuti fiatal, szertelen, és mint fajtatársai, szabad! Nem szereti a pórázt, a
láncot, minden adódó alkalommal kimenekül szorításukból. Erre ritkán volt
szükség. Szerencséjére olyan gazdákhoz került, akik egyenrangú partnernek,
tiszteletbeli családtagnak tekintették. Bezárva (a nagyapa megfogalmazásában,
házi őrizetben) is csak akkor tartották a nyaralójuk fészerszerű helyiségében,
amikor Karesz lejött a „Hegyről”! S ha Csuti percekig azt hihette, hogy a gazda
gonoszul megfosztja mozgásszabadságától, nem erről volt szó, hanem megelőző
óvintézkedésről, nem akarta, hogy ezt a kiskutyát is ellopják, mint az előzőt.
„Aranyos kis puli volt! Szegénykének még nevet sem tudtunk adni!” A gazda
szavait Csuti éppoly figyelmesen hallgatta, mint amikor („Assisi Szent”) Julcsi
szónokolt hozzá! Talán eszébe jutottak a felköltöztetése előtti percek, midőn a
nagyon fáradt, s túlhajszoltságát egy-két kupicával csillapítani kívánó gazdája az
időtől sürgetve, fekete műanyag zacskóval hadonászott, a nevét hangosan
kiáltozta hívta, de az ellenkezőjét érte el, a kutya egy közelben parkoló kocsi alá
menekült. A lányoknak és az anyjuknak sikerült végül egy darabka
kutyaeledellel előcsalogatni. Orsi és Julcsi öröme akkor szűnt meg, amikor az
apjuk a zacskót a kiskutya alsó fertályára húzta („Nehogy a kocsiba piszkoljon
a kis mocsok!”), beült a sofőr mellé, elköszönt és elvitte Csutit. Volt nagy sírás-
rívás. |