Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap
Kosztolányi az alvilágban


Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 56. (Tavaszvég kitérővel)

Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 56. (Tavaszvég kitérővel)

 

     Napok teltek, hetek múltak.

     Elmúlt Mágnás Miska, elmúltak a tulipánok, a lila és a fehér orgonák. A pongyola pitypangok virágainak rikító sárgája is elmúlt, hófehér bóbiták léptek helyükbe a szél és a gyerekek nagy örömére. Nemrég még Gizike fűzött belőlük aranyló koronát, ma már Béla fújja vihogva a játék kedvéért bosszúságot színlelő Gebe arcába. (Erre a tényre kár is lenne a szót fecsérelni, ha az Élet – s ebből igen szervesen következőleg az irodalom – négy alaptémája nem a boldogság, a boldogítás, a boldogulás és a megboldogulás volna! De az! Legalábbis szerintem és az Élet szerint.)

     Elmúltak, mint minden, ami megszületett, de nem ám hatás, sőt hatások nélkül! Amikor például Gizike a pitypangkoronát fűzte, eszébe (szívébe?, lelkébe?) jutottak a tündéri gyermekkor hasonló cselekedetei, és megmagyarázhatatlan, tompa fájdalom járta át egész lényét. Mikor pedig a letépés nyomán az üreges szárból kiszüremlett a fehér nedv, Gizike elmosolyodott, és a szíve megpróbált hevesebben dobolni. (Erre a tényre viszont azért nem volt kár fecsérelni a szót, hogy Kosztolányi legalább az öreg jelzővel kapcsolatban megnyugodjon. Igaz, ma már nem az öregség elől rohan!)

     Elmúlt hát a május is, és egy késő délutánon eljöttek mind!

     Eljött Sanyi Annikával, eljött a Főnök Hédikével, eljött Hetedik a nővel, aki már levetette és naftalinba tette nercbundáját, eljöttek a nők: Bizi néni, Marinka nagysád, Hildácska, Bella, Baba, Lujzika, eljöttek a férfiak: Majsztró, Tulok, Medve, Kháron, Dadogós, Ütődött, Hajnaly, Hallgatag, Kálózi, Detre, Zabossy, Alfonz, Szigfrid. Gizikének, Bélának, Gebének nem kellett eljönnie, ők itthon voltak.

     Eljöttek mind, a tűz körül ülnek vagy állnak a kertben.

     Eljött Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes is.

     A többiek őket hallgatják.

     Figyelmesen, és egyre nagyobb lelkesedéssel hallgatják, amint Kosztolányi és Karinthy szárnyas szavakat szóla.

 

 

Kitérő, melyben betérünk a szobába, avagy félelem az eltárgyiasodástól

 

 

     A tűz, amelyet e díszes társaság körülült /vagy -állt/, már a humbik tüze volt. Mindenki érezte ezt. Ki a derekában, mint Gizike, ki ínyétől reszkető egész testében, mint Kosztolányi, ki kabátján, mint Béla. Az oltás után már ő is csak nevetett az egészen. „Édes jó anyám megsegített!” – mondta. Csökönyös miszticizmusa rosszul esett az önkéntes tűzoltóknak. A kabátnak is lett volna egy-két szava, de angol szövetből készült, a zokszó pedig nem fér össze az angol jellemmel! Várták egy darabig, hogy mondjon valamit. Elunták. Szótlanságát beletörődésnek vették. Elhajították hát az üszkösödő ruhadarabot. Mit volt mit tenni, a kabát beletörődött.

     A béka figyelmeztetőn mutatott az ingmellben toporgó nyeszlett emberkére. Igyekezett a tűztől távol elhelyezni családját. (A fiúval sok baja volt. A télen megbékásodott, kamaszodott. Tele volt pattanásokkal. A béka féltékenyen pillantott a kő alatt lapuló varangy felé.) Viszonylagos biztonságban tudva családját, a szoba irányába trappolt. Megorrintotta a tárgyak szomorú és levert hangulatát.

     Ennyi embert együtt még sose láttak! Olyan sokan voltak, hogy a tárgyak azt hiték, magukra maradtak.

     A kakukk némán vacogott az Órában.

     A Pókhálón ideges rángás futott végig.

     A Lavór rezignáltan vált meg egy darab zománctól (el sem búcsúzott tőle), az se vigasztalta, hogy II. Ramszesz múmiájának profilból látható képe tűnt elő a zománc helyén.

     Az Ágy nem nyikorgott.

     A Kép a falon teljesen megzavarodott: Mozart Requiemjét ábrázolta.

     A diófából /”sej-haj”/ vétetett öreg, barna Szekrény Béla új kincseit csörgette, de ez is leláncolt lelkek kísérteties zenebonájának tűnt.

     A Tükör látszott egyedül elégedettnek. Ám a látszat csal! /Ezért is tud oly sokszor nyerni!/ A Tükör azért tűnt kiegyensúlyozottnak, mert észrevette, hogy Sanyi benne hagyta a frissen lopott műselyem-legyezőt. Annikának szánta engesztelő ajándékként a tegnap – s úgy néz ki, a holnap – esti kimaradásért. /Ne rójuk meg a Tükröt e kis jellemhiba miatt!/

     A béka nem nyugodott bele az általa tespedtségnek, sőt lelki tunyaságnak minősített közhangulatba. Tisztelte, magához közelállóknak érezte a tárgyakat, de tehetetlenségük felbosszantotta. A gravitáció csak gyáva kifogás! De sajnálta is őket. Felcsapott közvetítőnek, hozta híreket a Szobán kívüli világból. Elmesélte a kabát balvégzetét, Kosztolányi és Karinthy majdnem kész Tervét, a többiek közbeszólásait, ellenvetéseit, finomításait. Ahogy ide-oda rohangált, olyannak látszott, mint Rácz tanár úr Bunsen-lámpájának színtelen lángjában a fellobbanó „gyönyörű smaragdzöld csík”, csak éppen vízszintesen.

     A tárgyak kezdtek magukhoz térni.

     Az Óra a pulzusát tapogatta (csak idő kérdése, mikor születik meg az első dobbanás), a kakukk már tátogott, s igazgatta tollazatát.

     A Pókháló megtelt elektromossággal. „Lánc, lánc, eszterlánc…” – humbi színű elektronok jártak körtáncot.

     A Lavór a Szépművészeti Múzeum alaprajzán dolgozott, felhasználva, és némileg módosítva Schikedanz Albert és Herzog Fülöp terveit.

     Az Ágy feszültsége is felengedett. Annyira tele lett a Szoba nyikorgással, reccsenésekkel, hogy ablakot kellett nyitni. A béka készségesen segített ebben is.

     A Szekrény alsó fiókjának tartalmát rendezgette. Barna testéhez illesztve válogatta ki a megfelelő ékszereket. Közben énekelt: „Diófából, sej-haj, diófából nem csinálnak koporsót…” „Vidámabbat, öreg!” – hangzott innen is, onnan is. „Lesz maga juszt is az enyém!”

     És a Tükör?

A Tükör csendben volt. Ébren álmodott. Üvegére vetítette álmát a Nagy Hamarimba Tökről és Hanga Anyáról.

 

     - Ez hát a Terv! – fejezte be Kosztolányi.

     A siker                volt.

     - Hurrá! Ámen! Megtesszük, ha beledöglünk is!

     Együtt voltak. A kurva, a hullaimitátor, a betörő, az író, a rabló, a műkincstolvaj, a zsebes mind az Ügy lelkes katonája lett.

     - Azért ne igyunk előre a bőrömre! – próbált mérsékletre inteni Medve. Lehurrogták. /Kivéve Hallgatagot. Ő hurrogni sem szokott / Kosztolányi háttal állt. Ismerősen csengett a fülébe Medve hangja. „Toulouse-Lautrec” – gondolta.

     Az ujjongás messzire elúszott a hajnalodni kész ég alatt, gondosan elkerülte a rendőrkapitányságokat, a hivatali épületek, sőt a járőröző rendőrök, az éjszakai kiruccanásból a feleségükhöz settenkedő miniszteriális emberek fülét is.

     Fölöslegesen ugyan, de a plakátragasztóig elhatolt.

     Őt nem hívta senki.

     Akkor még nem is sejtették, hogy…  

 

 

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 55. (A Humbik könyve befejezése+a „történet” folytatása)


BEREKESZTÉSFÉLE

 

     Az ilyen jellegű szakmunkáknál az a megszokott, hogy az érdemi fejtegetés a történelemmel kezdődik. Nézzék el nekem a formabontást! Nyomós okom van rá! A humbiknak ugyanis a szó európai értelmében nincs történelmük! Mindaz hiányzik a múltjukból, ami öreg kontinensünk történelmét igazán vonzóvá, izgalmassá és széppé teszi. /Nem voltak szimpla, pusztán területi és gazdasági érdek motiválta, se rafináltabb, az uralkodó szeszélye miatt, vagy az egy isten nevében megindított háborúik, humbitársaik ellen irányuló, a gazdaság indukálta „szent” eszmék égisze alatt lezajlott forradalmaik, polgárháborúik. A maguk módján politizáltak, de nem volt történelmükben politikai gyilkosság, sőt gyilkosság is csak néhanap, ahogy lopás, csalás, szélhámosság is elvétve fordult elő.

     - Ott bizony felkopna az állunk!

     - Nem csoda, hogy értetlenül álltak a tízparancsolat előtt!

     - Az európai emberiség fele éhen pusztulna, vagy unalmában Amerikába vándorolna munkát kérni Al Caponétól.

     - Vagy mástól.

     - Kire gondolsz?

     - Ne politizáljunk!

     Gizike sejti a választ, de azért megkérdi.

     - Vannak-e ott bordélykalyibák, vagy magányos lányok az éjszakai utcákon?

     - Egy humbi sosem lehet magányos!

     - Éppen azért!

     Nem voltak árvizek, földrengések, vulkánkitörések. A népesség egyensúlyát sem a sok-sok szenvedést hozó járványokkal oldja meg a természet, hanem úgy, hogy ha túl sok az ember, a nemzőképes korú férfiak és nők átlagos életkorát megrövidíti. Az árván maradt gyerekeket a nagyszülők nevelik fel. A gyerekek felnőnek, s mivel félnek a korai haláltól, nem vállalkoznak utódok létrehozására. Amikor az idősebb generáció utolsó tagja is elindult az Útra, Amelyen Nincs Akadály, az átlagéletkor ismét növekedni kezd. / Egyszóval nem történt meg-, majd feljegyzésre méltó esemény. Az már más kérdés, hogy ezeket meg-, majd feljegyezték.  

     Többször célozgattam arra, hogy amit tudnak a Tekenőben való tartózkodásuk első néhány száz esztendejéről, azt Muzultól tudják. Ő diktálta le az arra kiválasztott családnak. Számos népnél – óceániai bennszülötteknél, dél-amerikai indiánoknál, Afrikában pl. a mandinkáknál – kialakult az a társadalmi csoport, amit prehistorikusoknak nevezhetnénk: egy-egy /nagy kiterjedésű „ország”, vagy nagy populáció esetében több-több / család arra volt hivatva, hogy eszükbe véssék, ott megtartsák, majd az utódoknak továbbmondják mindazt, ami évek, évszázadok alatt a nyelvterületükön történt. A humbik – és a tudomány – szerencséjére nekik egy isten volt az ősforrás, ezért hiteles képét tudják /-uk / nyújtani az istenek korának is /age of gods/, ahogy a szakirodalom nevezi /.

     Az írásbeliség megjelenése – a legendás magyar ember józan pillanataiban hatalmas energiákat fektetett be keresztnépe kultúrájának fejlesztésére, ő alapította az első iskolát is – után e szóbeli hagyomány kritikus megrostálása és rögzítése volt a feladat. Elvégezték.

     A XIX. és a XX. század fordulóján szinte egy csapásra eltűnt ez az idillinek is nevezhető állapot. Elég volt a fehér /az Előszóban említett angol, majd francia/ csapatok villám(csapással is felérő)látogatása, megbolydult a humbi politikai élet is! Ennek bemutatása viszont túllép a kompetenciámon! Félek, hogy így is többet árultam el a kelleténél erről a szívemhez nőtt kicsiny népről, amelyet óriási veszély fenyeget, s ha valamelyik hatalomnak sikerül birtokába jutni a titoknak, egész világunkra nem vár más, csak pusztulás!

     Végszóként: az, mit mondtam, csak igazat mondtam!

     Engedtessék meg nekem, hogy himnuszuk nyers fordításával fejezzem be.

 

HUMBIK VAGYUNK, HUMBÓ ÁGYÉKÁBÓL ÉS

HUMBA MÉHÉBŐL VALÓK!

ÖCSÉINK AZ ÁLLATOK, HÚGAINK A NÖVÉNYEK.

FEKETÉK VAGYUNK, MINT AZ ÁRNYÉK,

DE LELKÜNK FEHÉR, MINT A NAP FÉNYE.

EGYÜTT VAGYUNK, EGYÜTT, EGYÜTT!

EGY HUMBI SOSEM LEHET MAGÁNYOS!

EGY HUMBI SOSEM LEHET MAGÁNYOS!

 

 

     - Mondjad még egyszer! – kéri kissé felemelt hangon Gebe, mire Hetedik elmondja még egyszer.

     - Ne így! Ahogy az előbb mondtad!

     - Egy humbi sosem lehet magányos!

     - Megvan! Már többször olvastad ezt, de csak most esett le! Ez azt jelenti, hogy…

     - Azt.   

     Béla és Sanyi szinte egyszerre kérdi.

     - Mit?

     Gizike kérdéssel felel a kérdésre.

     - Maguk szerint ennyi marhaságot ki tud kitalálni?

     - A sarki fűszeres.

     - Az unokabátyám. A múltkor is mondja…

     - Rossz irányban keresgélnek! Ki tud ilyet leírni?

     - Hát egy író.

     - Két író.

     Bélának kezd először derengeni. Mind a két író az eszébe jut, akivel találkozott az életében.

     - Kosztolányi Dezső, meg az a másik!

     - Az a zsidó.

     Hetedik kioktatja Sanyit.

     - Nem zsidó.

     - Olyan orral én zsidó lennék!

     - Ő nem. Ő humbi.

     - Micsoda? Ne viccelj már velem!

     - Jó, hát ne hidd el!

     Gizike homloka hárommal több ráncot gyűr magára. A szája szótlan, de az ajkai cuppognak. Aztán a cuppogás bestédbe megy át.

     - Tudja, Sanyikám, mi mindnyájan humbik vagyunk a saját országunkban.

     - Ők azért humbik, mert nem lopnak, én meg azért, mert lopok?

     - Látom, megértett.

     Sanyi nem tudja, mit is értett meg, de ezt nem köti az orrára másoknak. Béla veszi át a szót.

     - Kosztolányi a múltkor bevallotta, hogy szokott csalni és lopni. Karinthynak milyen bűnei vannak?

     Hetedik megvakarja a fejét.

     - Szélhámosnak szélhámos, az biztos. Szemfényvesztő. Ő is csaló, de nem a fájdalomtól, hanem a röhögéstől könnyezik az olvasói szeme. Tudja, mi a legnagyobb bűne? Az, hogy borzasztóan okos és bátor! Semelyik hatalom se szereti az okos embereket, főleg, ha nem szolgálja ki a bársonyszékes urakat. Az igazán nagy írók sose riszálják a feneküket a politika előtt!

     - Ez így van! – foglal állást Béla. – Megszereztem az Édes Annát Kosztolányitól. Már ott tartok, amikor Kun Béla repülőgépen ül, és a Vérmező fölött kicsúfolja az ártatlan embereket, levigyorog rájuk.

     - Ilyenek a komanisták, főleg, ha zsidók!

     - Hát nem kun?

     - Nem hát! Kohn?

     - És ez baj?

     - Fogadjunk, még Gizike se tudja, hogy Karinthy már ült repülőgépen!

     - Tényleg bátor fickó!

     - Én még Aszódnál messzebb nem voltam, a földről meg pláne ki se tettem a lábam! – Sanyi hangjában semmi szomorúság, semmi vágyakozás. Semmi.

      Gizikéjében sincs, igaz, ő hallgat. A szeme viszont beszél. Hallgassunk bele!

       „Amikor először láttam repülőt, azt hittem, hogy az isten játszadozik, de hát isten meghalt! Saját szememmel láttam a féknyomot a körúti úttesten, és láttam a krétával körülrajzolt körvonalait is. Veszélyesek azok az automobilok. Persze nem biztos, hogy az ő nyoma volt. És ha egy repülőgép üti el, vagy tán el is ütötte! Talán éppen az, amelyiken a Szerkesztő úr barátja repült! Vajon Kosztolányi Dezső humbi? Biztosan, mert nem magányos! Ott van neki Karinthy. Meg, ugye, itt vagyunk mi is!”

     Gebe is fölfelé emeli a fejét.

     - Isten az atyám, felülnék én is egy égi masinára, ha tudnám, hogy elbír.

     Béla úgy igazítja kalapját, hogy ne süssön a nap a szemébe.

     - Melyik lehet isten? A nagy kékség, vagy a hatalmas felhők? Esetleg az egész? A látható világ is van olyan titokzatos, mint az, amelyiket nem látunk! De amit nem látunk, az van-e? Igaz, azt se látjuk, amitől a rádió működik, mégis halljuk a muzsikát. Édes jó anyámat nem hallom, és már álmaimban is csak ritkán látom, és mégis tudom, hogy itt van! Azt se látom, amitől tudom, hogy itt van. A humbikat se látom!

     Sanyi Gizikét, Gebét és Bélát vizslatja.

     „Mit bámulnak ezek felfelé? Repülőt keresnek? Nem repül az ilyen társaság fölé! Mi a fene ütött belém? El se tudom képzelni magamat nélkülük! Akkor meg hogy gondolhatok ilyenre, amilyenre az előbb? A Főnök biztos tudná, mi van velem. Vagy Gizike. Vagy az a két írástudó. Lakott az utcánkban egy féleszű. Öregebb volt, mint én, de mindig bácsinak szólított. Egyszer megkérdezte: „Sanyi bácsi, nem tudja, ki vagyok én?” Azt feleltem neki: „Nem tudom, Gyuszikám, még azt se, hogy én ki vagyok!” Tudtam, hogy zsidó nem vagyok, meg cigány se! Humbi se akarok lenni, de Gebe megfenyegetett, hogy feljelent a rendőrségnél, ha megszegem az ígéretemet. Bele kell bolondulni!  Egyre többször úgy érzem, hogy én vagyok Gyuszi. De akkor ő kicsoda? Ezt kérdezte tőlem is. Ebbe így is bele lehet bolondulni, nem kell ehhez repülő!”

     Hetedik elgondolkodva nézi a nap irányába fordított arcokat.

     „Mint a napraforgók virágai! Pedig ők mákvirágok. Csirkefogók. Kedves csirkefogók.”

     Mindezek történése közben ittak, iszogattak, emiatt ki-kimentek pisilni a kert hátuljába, oda- és visszamenetben megcsodálták a rügyező fákat, amelyeken tegnap óta megjelentek az apró levelek is, a napról-napra selymesebb füvet, a zöldellést megtörő aranyeső szikrázását, beleszagoltak az illatos levegőbe, hajukat borzolgatta a távoli zenékkel érkező szél. Gizike harapnivalót is tett a konyhából kihozott asztalra, lesimítva a szél felfújta kockás abroszt, sőt Sanyi hangosan, utána jót nevetve, Gebe tapintatosan, utána elnézést kérve böfögött is, de ezen események beiktatása megzavarta volna az érdekes beszélgetést, a magasztos gondolatokat, illetve azok leírását.

     Hetedik, ahogy jelezte, elsietett. Ameddig az útjuk közös volt, Sanyi is vele ment. Beszélgettek, aztán, a kezet fogtak, és egyikük a másik, másikuk az egyik irányba távozott.

    

 

 

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 54. (A humbi mitológia… 6.)

     A humbik egymásra néztek. – Hetedik tekintete a Sanyié helyett inkább a betűket választotta. – „Egyszer arról beszélnek, hogy csak meghalni érdemes, mert odaát vár az igazi élet, a másik szavukban meg azt tisztelik, aki felzavarja a halottat az álmából! Melyikőtök tud eligazodni ezen?” A szöveg /és a térítők gondolkodása/ szerkezeti ellentmondásának felmutatásán kívül mást is mondtak. „Minek zargatni az akadály nélküli úton járót? Szelleme itt kóvályog közöttünk, teste pedig bekerül az Örök Körforgásba!” A humbik tehát azt vallják, hogy a test és a lélek egyaránt örök életű, csak más-más módon.

     A misszionáriusok tekintete és vonásai jelezték, hogy jó pár évvel ezelőtt arcuk a szégyenletes kudarctól vörös, vagy a feljebbvalóiktól való félelem miatt fehér lett volna, most az afrikai nap tüze majd’ humbibarnává színezte. Összepakolták, ami az útra kell, elköszöntek az uralkodótól, az udvartól, a fővarázslótól. Kértek és kaptak egy „ajándékot” a pápa őszentségének. Épp indultak volna, amikor a feketék közt morgolódás és mozgolódás támadt, s kisvártatva egy ősz humbi lépett elő. „Ő – és az emigrálni készülőre mutatott – olyan, mint a mesétekben a tékozló fiú, egyedül megy világgá. Ám többször hallottátok, a humbi sohasem lehet magányos! Keríteni kell neki egy feleséget!”

     Hétköznapi körülmények között az udvarlás a következőképpen zajlik. Amikor szerelemre lobban a humbi fiú, először étvágya, aztán a nyelve /tkp. a beszéde (parole)/ szünetel. Erről köteles tudomást szerezni az apja (ha nincs, akkor a legidősebb fiútestvére, annak híján a fővarázsló), és így szólni: „Itt az ideje, hogy megkunyhósodj!” Az ősi szokás szerint a fiúnak az Azon Túl Már Csak A Túl Van hegység bal vonulatának türelmes mögöny borította középső csúcsa felé kell bánatosan tekintenie, s háromszor egymás után olyan hangot hallatnia, mint a hajnali billér nevű madár hallat alkonyatkor. E hangra anyja rögtön hozza a fiú kb. hét éves kora óta varrott, díszített lánykérő tarisznyáját. A fiú búcsút vesz szüleitől, testvéreitől, fiúpajtásaitól, kéri a fővarázsló áldását. /A szertartásrend alapján az nem adja, ezekkel a szavakkal indokolva: „Nekem is csak egy van, az meg kell az én fiamnak!” Ez a válasz akkor is kötelező, ha lányai vannak, sőt, ha magtalan./ A legény ezek után lesunyja fejét, és útnak indul. Amikor megérkezik, leveszi tarisznyáját, és belenéz. Nem találhat semmit! Ezt a műveletet megismétli hatszor, mindannyiszor a négy égtáj felé fordul, és meghajol. A sűrű erdőbe érve kiszemel egy védett helyet, elrejtőzik és szenvedni kezd. E mozzanat a következő jelentést hordozza: a fiú magányosnak érzi magát szíve választottja nélkül. A faluban közben elterjed a híre a fiú szándékának. Az anyák felcicomázzák eladósorban levő lányaikat, és elküldik őket az erdő felé. Azok még nem tudják, hol a legény, ezért három évig illegetik-billegetik magukat az erdő körül. E szokás értelme a következő: ha netán süldő, kunyhóséletre éretlen lányt akar az anyja idő előtt férjhez adni, ez alatt a három év alatt termékeny menyecskévé serdül. A ceremónia célja, felderíteni, kibe lett szerelmes a humbi legény, aki ezalatt murmuragyökéren  és forrásvízen élve sopánkodik naphosszat.

     Ha megtörtént a fiú és a lány egymásra találása, ki-ki ahogy jött, úgy hazamegy. A lánynak a hazatérést követő első holdsarlótól kezdve jogában áll az arakuga kígyó levedlett bőréből készült ruhában járni, a legényt pedig az anyja a már előkészített ünneplő ágyékkötővel kezében fogadja. Jegyajándékként három hízott kemencényi mandulazabálót maga előtt hajtva elindul a lány kunyhója felé. Mesalliance esetében a lány apja terelgeti a jámbor állatokat, természetesen fordított irányba!

     A fővarázsló négy /kettő-kettő/ okapiért összeadja a párt. A fiataloknak csak a szemérmét takarja a Nagy Hamarimba Tök levele, egyébként meztelenek.

     A lakodalom lefolyása olyan, mint sok helyütt Európában, csak a külsőségekben /díszítés, öltözet, kellékek/, a köszöntőkben, a zenében, a táncokban, az ételekben, italokban, a feltálalás rendjében manifesztálódik némi eltérés.

     „Nincs annyi időnk – szólt az éltes humbi –, hogy végigjárjad az ősökről hagyományozódott tekervényes utat erdőn, mezőn át! Válassz gyorsan egy barnacselédet, aztán menjetek az istenek hírével! Megbolondítanak ezek a csuhások, főleg a fiatalokat! Egyre többet látom, nemcsak kunyhósodáskor, hogy modernista fiúk, lányok fügefalevelet viselnek! Erkölcsi fertő! Európa majmolása! Biztos vagyok benne, hogy az európaiak csak nevetnek rajtunk, kinevetnek bennünket! Nem vagyok ellensége a haladásnak, de ez megcsúfolása a humbiságnak! No, eredjetek! Tudom, ha élve megússzátok azt az Európát, úgyis visszajöttök!”

     Elmentek hát a misszionáriusok, vitték magukkal a két humbit, mint ahogy Noé a bárkájába terelt egy-egy párat az állatok közül.

     - Nem szép, hogy állatokhoz hasonlítja ezeket a szeretetre méltó fekete emberkéket!

     - Én már nagyon unom ezeket a feketéket!

     - Nekem meg a te hülyeségeiddel van tele a hamarimbám!

     Hetedik megelőzi az újabb vitát.

     - Nem sok van már hátra, aztán én megyek a dolgomra, ti meg akár meg is verhetitek egymást!

     - Szerelmes vagy bele?

     - Talán. Semmi esetre sem annyira, hogy a mi barátságunkat felcserélném az ő ingatag szerelmére, Bélám! Ennek a vén boszorkának mindig igaza van!

    Gizike felnevet, aztán hamiskásan mondja.

    - Fejezze be az olvasást, maga… maga kondúr!

    - Olyan gonosznak ismer, Gizike?

 

 

 

 

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 53. (A humbi mitológia… 5.)

Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 53. (A humbi mitológia… 5.)     Örültek, hogy Jézus nem tizenegy, vagy tizenhárom tanítványt választott ki! A siker reményében pater Salvatore beleadott apait-anyait a Hegyi beszédbe, de unatkozó arcukat látva szomorúan súgta oda társainak: „Előbb sikerül az egyetlen helyes útra terelnünk a távoli lakatlan szigetek őslakóit, mint ezeket a…” „Ne mondd ki, testvérem, az Isten ellen való volna! Ne csüggedjen a lelked! – förmedt rá Quasimodo atya. – Küzdelmünk a Respublica Christianáért nem lehet hiábavaló! Tudod, mit mondott a mi urunk, Jézus, amikor…” „Tudom, de unom az egészet! Csomagoljunk, és tűzzünk el innen a…” „Ne mondd ki, testvérem!” Az eddig csak az egek ostromára készülő tekintettel, összekulcsolt kezekkel hallgató Enrico atya most szóra nyitotta száját. „Testvéreim, jobbat mondok én néktek! Próbálkozhatunk mi itt ígéretekkel, mondhatunk parabolákat ezeknek, kilátásba helyezhetünk különféle büntetéseket, célt nem érünk velük, és a Szentatya /vajon ki tölti most be ezt a statust? / nem veszi jó néven. Nem tudom, mi okból, de Rómának nagy szüksége van e térség támogatására.” „Sokra megyünk vele, ha itt pusztulunk egy putriban! Az se biztos, hogy nem esznek meg!” „Úgy látom, a lelkedet a kísértő pedzegeti! Emlékezz vissza, amikor ostoba előítéletekkel telve megérkeztünk!”

     A misszionáriusok megjelenése előtt a humbik hírből sem ismerték az emberevést. A hittérítők próbálták meg az általuk feltételezett szokásukról lebeszélni őket. Addig-addig győzködték az agyukat, lelküket, míg megfogant bennük a gondolat: „Minden bizonnyal valami jó dolog lehet az, ha annyira nem tetszik a nagy fehér istennek!” Ily módon szereztek tudomást az emberáldozatról is. Hogy ne tűnjék öncélúnak ténykedésük, elhatározták, hogy szakrális áldozatot mutatnak be. De kinek? Sok-sok vita után abban állapodtak meg, hogy valamennyi istenüknek ajánlják a nem élvezhetetlenségig sütött emberhúst. A misszionáriusok mutogatásai s részben szavai – amelyekből a humbikban az ábrahám hangsor sokszori említése ragadt meg – alapján tető alá hoztak egy máglyát. Ez szó szerint értendő, hiszen náluk minden nap esett, csak fedél alatt lehettek valamennyire biztosak kísérletük sikerében. Egy költőféleség áldozati dalt is összetákolt, melynek lényege kb. ez volt: „Jaj, de jó az emberáldozat!”

     A nagyszabású terv végül is azon bukott meg, hogy a humbik az első alkalmat tiszteletben tartva szigorúan ragaszkodtak az önkéntesség elvéhez. Jelentkező nem akadt, amely tény alapján német és japán kutatók a humbi néplélek domináns elemének a gyávaságot tételezik. Pedig mindössze annyi az oka a máglya tüzétől való ódzkodásuknak, hogy a napon is majdnem megsültek.

     A misszionáriusok mosolyogva idézték fel fiatalkori dőreségüket, a humbik jóindulatú primitívségét. „Testvérek, hallgassuk meg, mi az a jobb, amit Enrico atya említett!” „Nos, testvéreim, vigyünk magunkkal egy vadembert Rómába!” Megütköztek a felvetésen. /Nem tartozik szorosan a tárgyunkhoz, ezért csak megemlítem, hogy vitájukban szóba került a véletlen, s ellenérvként Gondviselés, a misszionáriusok Rómába vezető útjának az istenéhez hasonló kiszámíthatatlansága. Már a jelölt személyén vitatkoztak, amikor elébük állt egy férfi, lemosta arcáról, testéről a barna festéket: kiderült, hogy a magyar ember fiának a fia volt. „Látom a szemükön, hogy útra készülnek, ha megengedik, magukkal tartok. Szeretném megkeresni azt a féltekét, azt a kontinenst, országot, falut, utcát, házat, ahol a nagyapám és az apám született!” Az atyák kérdezősködtek, majd elismerve, hogy a magyar tisztességes, istenfélő nép, elutasították a jelentkezést, mondván, hogy a Vatikánban sem estek a fejük lágyára! „Halál várna ránk, ha kiderülne a csalás!” Így is az várt rájuk! [Az ügy dokumentumait /beszámolójukat a viszontagságos utazásról, a jegyzőkönyvbe mondott vallomásaikat a Szent Inkvizíció előtt – arról, hogy hogyan nyírták meg a jelentkező humbi (hisz oktondiság homogenitást feltételezni egy népről, hisz mindenütt vannak opportunisták, kalandos kedvű vállalkozók, álmokat kergetők, vagy csak unalomból elkívánkozók) haját európai fazonra, hogyan öltöztették fel rendesen (bár a Szentatya azt mondta, hogy úgy néz ki, mint szaros Pista Jézus urunk neve napján), hogyan tanítottak meg neki több nyelvet, hogyan keresztelték meg, hogyan tanították meg miként lehet őszintén imádkozni, keresztet vetni, hithű katolikusként viselkedni magasabb körökben stb. –, az autodafé leírását/ bárki elolvashatja a vatikáni levéltárban.]

     - Megpróbálhatjuk – szólalt meg végül Salvatore atya -, de még egyszer próbát teszek velük, hátha nem lesz muszáj füllentenünk Isten földi helytartója előtt. Ha mégis, akkor ezt majd alaposan begyakoroljuk.

     Odalépkedett a várakozó humbik elé. „Jézusnál tartunk, ugye?” És felütötte Lukács evangéliumát. 

     - Mikoron pedig a város kapujához közelített, ímé egy halottat hoznak vala ki, egyetlen egy fiát az anyjának, és az özvegy asszony vala; és a városból nagy sokaság volt ővele. És látván őt az Úr, megkönyörüle rajta, és mondá néki: Ne sírj. És oda menvén, illeté a koporsót; a vivők pedig megállának. És monda: Ifjú, néked mondom, kelj föl! És felüle a megholt, és kezde szólni; és adá őt az anyjának.

      - Nekem még senki nem mondta, akkor sem… – Béla elmeséli a karácsony előtti  megverettetést.

    Hetedik megszeppenve, riadtan kérdez.

    - Te voltál az? Gondolhattam volna! A karácsonyi állapotod, a szilveszteri számomra érthetetlen óvatosságod, Márta elbeszélése… Ó, én marha!

     - Elmesélte?

     - Azt mondta, rossz társaságba keveredett.

     - Keveredett? Én úgy láttam, hogy élvezte a helyzetet. Meg is rúgott.

     - Még ma beszélek a fejével!

     - Inkább ne! Kár a múltat piszkálni.

     - Anyáddal együtt!

     Béla arcára döbbenettel elegy megbántottság ül.

     - Sanyikám, mi baja van Bélával? Tegnap az a „ki a magyar, ha én nem?”, ma meg Béla! Ha nem szeretném, ezek után a szavai után hányingerem lenne magtól!

     - Jól van már! Miért kell mindjárt nekem esni? Tudják, hogy nem úgy gondoltam! Tényleg hülye voltam, bocsássál meg, Bélus! Itt a kezem!

     - Azért máskor ne mondjál ilyet Hildácskára, meg az édes jó anyámra! – enyhül meg Béla, és kezet fog Sanyival. 

     A feszült csend keménységét Gebe igyekszik lágyítani. Gizikéhez fordul.

     - Maga mindenkit szeret.

     A vénasszonynak, noha mosolyog, ez nem igazán hízeleg neki. Szavai ellentétben állnak hangja lágy szelídségével.

     - Ne sértegessen! Mindenkit szeretni annyit tesz, mint senkit sem szeretni. A szerelemmel szemben, ami vak, süket, szenvedélyes és rövid, a szeretet lát, hall, mérlegel, válogat, megfontolt és hosszú évekig tarthat. A szeretet már-már barátság.

     Hetedik incselkedik.

     - Azt mondja, hogy a szeretet racionális?

     - Ha ez a szó azt jelenti, amire én gondolok, szerelemhez képest igen, de ne akarjon beugratni, mindössze annyit mondtam, hogy a szerető ember szíve kevesebbet ver, szeme tisztább, hallása kifinomultabb, mint a szerelmesé. Gondoljon csak bele: szeretek valakit, de szerelmes vagyok valakibe. Érti a különbséget!

     Sanyi felsóhajt.

     - Hogy lehet engem szeretni?

     - Ne tőlem kérdezze!

     Sanyi megzavarodik. A másik két férfire néz.

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 52. (A humbi mitológia.. 4.)

     Ujjongtak, amikor meghallották, hogy a férfi előbb elkészült, mint a nő! Jókedvűen kacsintottak egymásra: „Akkor már a gola is kész volt!” A humbiknál még ma is a férfi megy elöl az úton, s a nőknek ma sincs választójoguk, persze erre a megbeszélésre ők is eljöhettek. A bűnbeesés lefolyása hallatán a férfiak vészjósló arccal szóltak: „Szeretném én azt látni, hogy nem nekem szed először az asszony az ételből!”

     Sajnálták Ábelt, s a szemükre vetették a misszionáriusoknak: „Nem csoda, hogy kigömbölyödtetek, ha ilyen húst kedvelő istenetek van! A helyes, egészséges táplálkozáshoz szükség van növényi eredetű ételekre is!” Káin tettén sokan elszörnyedtek, ezeket azzal vigasztalta, hogy a járványokban sokkal többen elpusztulnak. „Jó, jó, de ő megölte az emberiség 1/4 – ét! Képzeljétek, ha felindultságában agyonüti az anyját is!” „Az már a fehér emberek baja lenne!" Az incestus kérdését elővigyázatosan nem vetették fel.

     A bábeli toronynál tanácstalanok lettek. Az eget ugyan naponta látják, de elképzelni sem tudtak odáig érni akaró építményt. Világukban egyedül a ragaszkodó hikko volt képes ilyen produkcióra, ő ráadásul felért, mégsem sújtották az istenek ekkora büntetéssel. „Azt mondtad, hogy abban a könyvben kívülről pont olyanok az emberek, mint a ti istenetek, miért ne lehetnének belülről is olyanok? Mit ér az olyan ház, amiben nem szabad lakni?” Amikor megtudták, hogy az övékén és a misszionáriusokén kívül még sok nyelv van, megkérdezték: „Ha ti meg tudtatok tanulni humbiul, nem fölösleges pazarlás ez? Mire volt jó az a hercehurca? Büntetés az ilyen?” Egyesek kérték, hogy a papok tanítsák meg őket idegenre.” „Lehet róla szó, ha átálltok a mi oldalunkra!” A jelentkezők csak csóválták a fejüket, mire a hittérítők szónok az özönvízzel fenyegetőzött. „Hagyd el! Még ha igaz is volt a bivulu, azóta nem ismétlődött meg! Amúgy meg mifelénk minden nap esik – eloltja tüzeinket –, ezekkel hát nem tudsz eltántorítani minket!” Lesz, ami lesz, a misszionárius végigmondta a történetet. A humbik megjegyezték, „Helárnak nem lett volna szíve ilyet csinálni!”, egyébként közönyösen hallgattak, csak a végén kérdezték, hogy az olajágat hozó galamb azonos-e a gabonájukat csipegetővel? A tüzes kénesőt érthetően átugrotta, belekezdett Ábrahámba, de amikor  Izsákra került a sor, és a humbik gúnyos ingerültséggel kiáltották, hogy  „A ti isteneteknek a vérében van a gyermekgyilkosság, és mást is rá akar beszélni arra !”, betelt a pohár, a Szentírást a földhöz vágta és elrohant. Egy asszony az elfutó után kiáltott: „Kikaparnám a szemét az uramnak, ha ilyen aljasságra vetemedne, még ha Hanga Anya parancsolná is neki!” A humbik csúfondárosan nevettek a misszionáriuson, és megölelgették az imént szóló asszonyságot. A misszionáriusok nem győzték a kereszteket vetni, csókolgatni a reverendák alól előkerült feszületeket ennyi hitetlenség láttán, hallatán.

     A Quasimodo atya által felsorolt tízparancsolatnak sem volt sikere a humbiknál. „Fertelmesen züllött világ lehet a tiétek, ha ennyi tiltásra van szükség, hogy megférjetek egymással!” „Akad, aki betartja ezeket a parancsokat?” Az atya nem válaszolt a kérdésre, nem mintha nem tudott volna erről akár órákig is mesélni, hanem, mert nem akarta megszegni a 8. parancsolatot. Lesütött szemmel szorította össze a száját.

     - Miért nem Jézus urunkkal próbálkoztak?

     - Az ám! Ha nem zsidó misszionáriusok voltak, biztos hallottak a Krisztuskáról!

     - Hetet-havat összehordasz itt nekünk! Gondolod, hogy egy zsidó elmegy olyan messzire?

     - Jézus is zsidó volt, mégis majdnem annyit járkált, mint Petőfi Sándor!

     - Az meg tót volt.

     - Tót az eszed tokja!

     Gebe segítséget kér /”Mondjátok már meg ennek a fajmagyarnak, hogy Petőfi mi volt!”/, de Sanyi nem enged.

     - Petőfit oroszok szúrták le, Jézust meg zsidók feszítették a keresztfára, a saját népe! Kinek is volt igaza tegnap?

     - Neked, hogy jól berúgtál

     Hetedik jobbnak látja odalapozni, és emelt hangon indítva folytatni a felolvasást.

     Furcsa, de a humbik mítoszaiban nincsen a keresztényékéhez hasonló, meghaló és feltámadó, ember alakban a földön élő, aztán istenséggé váló lény. Nincs Jézus, nincs Krisztus, nincs megváltás, mégis érdeklődve, néhol – mint a kánai menyegző a misszionáriusokat is nyeldeklésre késztető jeleneténél – hangos ujjongással hallgatták a pap térítő célzatú meséjét. A heveny érdeklődés meglepte, és a siker reményéveltöltötte el Salvatore atyát.        

     Lélektani sarkigazság, de hétköznapi tapasztalat is, hogy a már ismert, megtapasztalt dolgok, események, szituációk újbóli megismétlődése, felidéződése az egyénben és közösségben a biztonság és az elégedettség érzetét kelti. A humbi és a keresztény mitológia paralel mozzanatai involválták ezt a lelkiállapotot. Azért ujjongtak például a víz borrá változtatásakor, mert a magyar ember a pálinkás butykoson felül hozott egy demizsont is, majdnem tele jóféle egri vörösborral, megteremtve a humbi mandabor gyártás alapjait. /Ennek említés az Előszó jegyzeteinek szövegösszefüggésében nem volt indokolt! /

     A szeplőtelen fogantatás Hanga Anya történetét juttatta eszükbe. Többen megjegyezték, hogy Hanga túlment Márián, mert ő megőrizte lányságát, sőt szűz maradt Humbó világrajövetele után is!

     Büszkén döngették a mellüket, amikor meghallották, hogy a három király közül legalább egy fekete volt, de elkeseredett felháborodás váltotta fel a jókedvet a gyermekmészárlás hallatán. Nem is Heródest, inkább az istent és hírnökét kárhoztatták. „Ha tudta figyelmeztetni a veszélyre az egyik családot, miért nem ébresztette fel a többit is?”

      A misszionárius megvárta, amíg lecsillapodnak a kedélyek, majd folytatta. Keresztelő Szent János tevékenységének a lényegét az egyik humbi így fogalmazta meg: „Ő is azt csinálta, amivel ti próbálkoztok.” Egy másik ezt mondta: „Mi is csinálunk ilyet az ivulu körüli tóban!” A harmadik – filozofikusabb – megjegyzés: „Nincs új a nap alatt.”

       Derültséggel fogadták a Jézus 40 napos pusztai böjtjéről szóló beszámolót. Náluk a férfivá avatás rítusa hasonló ehhez. A korban lévő fiúnak egy ültő helyében végig kell néznie, amíg a frissen tojt pajon-pajon tojásból kikel, és szárnyra kap a kis madár. /Európai idő szerint ez kb. 40 nap. /A humbi férfiak talán legfőbb erénye a türelem. /Ez érthető, ha a humbi nők, főleg az anyósok temperamentumára gondolunk! / Ha megtörtént a beavatás, a férfivá serdült ifjú kereshetett magának megfelelő társat, megházasodhatott.  Megtörtént egyszer – ezért volt a derültség –, hogy egy fekete legény összekeverte a pajon-pajon tojását az Óriási Burbafa nem kevésbé óriási magjával, s várta az eredményt. A mag csírát eresztett, csemetévé szökkent /kb. 10 év alatt /, majd fává érett. A humbi nézte, nézte, várta, mikor áll meg a növekedés. Az is bekövetkezett, másodpercre pontosan 30 év alatt. Ekkor a humbi felnézett, kidüllesztette a mellét. Férfi volt! Gyerekkori szerelme gyengéden megsimogatta ősz haját, aztán ment az unokái után.

     Gizike felsóhajt.

     - Hiába, a szerelem megbolondítja az embert! Még a férfit is! – Bélára és Hetedikre pillant. Egyik sem veszi észre, mert Hetedik az olvasással, Béla, mert a tegnaptól kiszáradt szájának, torkának megnedvesítésével foglalatoskodik, továbbá Hetedik, mert már a könyökén jönnek ki Gizike szurkálgatásai, magyarán immúnis azokkal szemben, Béla, mert se lát, se hall Hildácska újbóli lehetősége óta. Ha észreveszi, biztosan elvörösödve ad igazat Gizikének.

 

 
<< Első < Előző 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 Következő > Utolsó >>

1. oldal / 12

Chanson d'automne

új-iVisz

 

Ki van itt?

Oldalainkat 433 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs