|
gyalogmuri/petrecere de pietoni 9. |
|
Egy hajnali utazás /O călătorie în zori
Mind gyakrabban ébredek hajnali háromkor, kába csöndben és moccanatlanságban, és az a váratlan érzés tör rám, hogy a világnak nyoma veszett. Próbálom felismerni a helyiségben lévő tárgyakat: az eltűnés az, amit konstatálok, kevésbé a jelenlétet. A világnak éppen a tartásossága veszett oda.
A villanykapcsolóhoz pattanok, felkattintom. Úgy tűnik, a dolgok a helyükön, viszont mások, mint nappal: füstölgő valószerűtlenség, a nemlét lejt kékes táncot fölöttük, süvítő szél tombol odaátról. Súlyukat vesztik. Egyetlen tárgy sem eléggé tömött, nem elég kézzelfogható, hogy ne lássam, miként pislákol benne az üresség; a padlótól, ahová lépek a székig, amelyre támaszkodom és a falig, amit azzal az érzéssel tapogatok végig, hogy a kezem elsüllyed benne és keresztül hatol rajta: akárha a vak tenyerével pásztáznám a papírt, kísérelném meg ujjaim közé csippenteni a betűket, majd szétszórni őket a világban, mintha selyemhernyók lennének.
|
|
gyalogmuri/petrecere de pietoni 8. |
|
Daganat a falban / Umflătura din perete
Kezdetben a manzárdszobámat a külvilággal összekötő előszoba baloldali falán egy dudort – pontosabban egy csöppnyi egyenetlenséget – lehetett észlelni, amitől megrepedezett a festék és beázott a vakolat; jó ideig senki se vett róla tudomást, mert az előszobát füsthomály borította, mintha egy posztódarabbal valaki letörölte volna a dolgok körvonalait, félig-meddig visszavetve azokat a teremtés előtti képlékenység állapotába.
Amikor megmutattam neki, házigazdám meg volt győződve róla, hogy a falban megrepedt egy vezeték, mire szerelőt hívott, aki csak egy kis, gömbölyű és nedves üregre bukkant, amit aztán megtöltött vakolattal, majd elegyengette, végül elköszönt.
- János bá, látta ma a falat? - kérdeztem a háziúrtól két hét elteltével.
- Mi van már megint, hékám? - szólt vissza János bá, s amikor meglátta, hogy a faldudor visszanőtt, hirtelen szitkozódni kezdett az ablakon kidobott pénz okán.
|
|
|
gyalogmuri/petrecere de pietoni 7. |
|
Befutott ember vagyok / 'S un om de ajuns
Ha azt mondanám, jól megy nekem így, magamban, hát hazudnék.
Ha azt mondanám, hogy másvalaki bőrében jobb sorsom lenne, hazudnék. Az étkek közül csak a bort szeretem. Ha elszalasztom a pillanatot, az egész napomat eltékozlom. Ha rosszul érzem magam, akkor nagyon is jól vagyok. Jóbarátom egy tetű, San Joséból, akivel nagy tettekre vagyunk hivatottak, süket-béna nyelven értekezünk, azonos elvekhez ragaszkodunk, közös a hitünk, a reményünk, a szerelmünk. Akárcsak jómagam, a lábain viseli a kesztyűt, parlamenti beszédeket mond, börtönök mindenható főnöke.
|
|
gyalogmuri/petrecere de pietoni 6. |
|
a korrektor / corectorul
A korrektorság mint szakma, a letűnők egyike, ahogy az a maguk idején a vízhordó, a kalapos, a foltozóvarga, a cipőpucoló, a kéziszedő és még isten tudja, miféle foglalkozással történt.
Alkonyodott éppen, kedves barátom, amikor bekövetkezett a katasztrófa, pedig hát életemben örökké csak a hibát lestem és javítottam is szívvel-lélekkel. Számtalan pompás korrekciót hajtottam végre, valósággal a javítás rabjává váltam, ahogy telt az idő, leskelődni kezdtem a buszon újságot olvasó emberek válla fölött, és amin ők átsiklottak, igen, éppenséggel azt, amit nem vettek észre, én magam egycsapásra helyrebillentettem a sántító kifejezést, a gyatra mondatot, s ha kellett - márpedig kellett -, az egész gondolatsort, az egész újságot, a könyvet, a könyveket, végső soron az egész világot és az egész világegyetemet, mert őrajta, mármint a kijavított betűn fordul meg minden, meghalsz, mert őkelme, a korrektor figyelmetlenül bánt életed betűivel, egyeseket fölcserélt, másokat meg nem vett észre, néhányat meg is kettőzött; hogy-hogy nem voltam résen a kellő pillanatban, hogy javítsak, hogy gyógyítsak, hogy teljesen átírjak?
|
|
Ioan Es. Pop erdélyi származású, jelenleg Bukarestben élő költő, újságíró
