Halmai Istvánt az őt túlélő versei révén ismertem meg, barátai jóvoltából. Akik halálában sem
hagyták őt nyugodni, s hátrahagyott, szanaszét heverő versei révén visszahozták közénk.
A költőt, az embert mondhatni, ma se ismerem, csak annyit tudok, hogy utánam tíz esztendővel látta meg a napvilágot és élt kereken ötven esztendőt.

De a versei mindennél többet mondanak. Testvérhangokat hallok ki belőlük, a fanyar bölcselkedéssel és az akasztófahumorba oltott kedélyeskedéssel való kacérkodásában magamra ismerek. Pedig térben mennyire távol, más-más közegben éltünk!

Megeshetett volna, hogy egy szakadék választ el bennünket, de érdekes: ahogy megtudom, milyen viszonyban volt Ladányi Miskával, ez nekem olyan ajánlólevél, hogy menten elfogadom szellemi testvéremnek. Miska rebellis, nem alkuvó, nonkonformista, érzékeny, lírai, ragaszkodó szelleme cement közöttünk. Jó rokonság. Mestó ugyanúgy tudta ezt, ahogy én magam is megtapasztaltam. Valami ellenállhatatlanul vonz az elesett, mellőzött sorsokhoz. Talán csak a gyengék, a védtelenek ösztönös sajnálata ez, netán titokban magam is úgy érzem, hogy sorstárs vagyok velük, bár a látszat ennek ellene szól?

Kérdem továbbá: miért nem kényeztette el Halmai Pistát a sors? Miért nem fogadta be az irodalmi élet? A kánon? Naiv költői kérdések ezek, és sejtjük, azt hiszem, tudjuk is a választ, de késő

bánatnak ne nézd a fogát. Mestó egyszerűen úgy költő, hogy képtelen nem az lenni. Akkor is költő, amikor alszik. Amikor vonatra vár,  és a resti fütyül, és ég a fél világ, vagy egyszerűen egy fehér koporsó mögött bandukol, "s rugdal hegedűfutam-rögöt  Mögöttem ballag, apám, vagy utánad?"

Verseit enyéimként egyszerűen - szeretem!

Cseke Gábor
Csíkszereda, 2011. március 21.

Egy barátom, egy költő

Eme szöveg alanya vagy két éve kikerült látószögemből. Szörnyen nyomasztó és terhelt állapot ez nekem: élünk egyazon kisvárosban, és egyikőnk sem keresi a társát.  Az Egerben egyetlent. A barát szó mellett van a szótáramban egy már-már barát kategória, nos, ők tudnak megvédeni ideig-óráig Harsányi István hiányának negatív következményeitől. Meg a kocsma!
István közgazdász. Nincsenek különösebb irodalmi ambíciói. Ennek ellenére „termékeny” költőnek mondható. Sok írásának fénymásolatát őrzöm.
Elsőként azokból a versekből válogattam, amelyeket egy másik H. I. monogramú Istvánról, haláláról, emlékéről írt. Nehéz bevallanom, hogy a Mestó közelebb állt hozzá, mint én.

    Az agyam érti, de én nem
                                  Halmai Istvánnak

valamelyik este
vagy még csak délután
félve és sután
feltettem sorsom ellened
két színen
sötéten – fehéren
mikor hogy
mindegy is már
szóval: ostobán

mindezt miért?
és ha nem
akkor miért nem?

úgy játszottam
mint a gyermek
ki mindig játszani akar
és nyerni is mindig
tudván tudva
hogy nincs olyan győzelem
mely feledtetné:
mily szívmarkoló
a vereségtől való félelem
s mily megalázó
a bűntudatos öröm
mit kísér a győzelem

mint aki adni jött
és kérve távozik
éhes jóllakottan
degeszre tömött üres zsebbel
győzelem ittasan
megannyi vérző sebbel
vetődtem haza
hogy másnap reggel
eltűnődjem:
miért
hogy az agyam érti
de én nem?

UTOLSÓ PARTI
                                                                              Mottó: „Az Arabs Szürkéhez”
                                                                                                 Halmai István emlékére
Azon az utolsó estén,
annál az utolsó pohárnál,
tudom,
te voltál a jobb a táblán,
mint szinte mindig,
szinte mindenben,
mindenki másnál.

Aztán lopva emelted a tétet,
s mindent vesztettél.
Nem értelek téged.

Miért akartál
jobb lenni a rossznál?
Jellemző rád,
ez is te voltál.

Le kéne egyszer ülnünk, Pisti!
Tóparton,
telken,
sörfoltos asztalnál,
vagy csak egy darab kőre,
bármi egyébre,
s ez egyszer komolyan véve magunkat,
megbeszélni végre
közös dolgainkat.

Vagy csak ülni együtt némán,
nem is szólni,
hisz szót már úgysem találnál,
mint messziről jött néma vendég
a barátság asztalánál.

Akkor talán megérteném,
hogy mi bajod volt ezzel a világgal,
s hogy mit kezdjek én most,
ilyen árván,
a rám maradt csodával.


          Eger, 2001. március 2.



LÁTOD…
              Ajánlás: Halmai Istvánnak, ott, ahol
most van


Látod,
még mindig nem tudok rólad nyugodtan írni.

Sírni volna kedvem, tudod!?
Sírni.

Rossz, vacak versek helyett
végtelen sakkpartikat víni.

Már hetek óta nem láttalak.
Már hetek óta üres a kocsma,
üres a pad,
ahol mindig ültél.

Átkos barát, te rossz,
mily messze kerültél!
Ősz hajú, vén varjú,
mily messze repültél!

Lóg rajtam,
mert nem vagy,
mint rossz kabát, arcom.

Nem vagy.
Azóta csak keveset beszélek.

Dermedt csendben,
isteni Tavaszban
magam elé festem arcod,
magam elé emelem, mint pajzsot,
s ostoba szavakat dúdolok magamban:

most, te már valóban magad vagy,
s látod,
kicsit én is magamra maradtam.

Eger, 2001. március 28.