Napokon át hallgattam, figyeltem, reméltem.

 

Most már elfogadom azt, ami történni fog. A nagy lelkesedés kora valahogy elszállt. Megállt a növények fejlődése. Talán rossz helyre tettük őket az ablakomban, s a reggeli hideg levegő csőstől zúdult rájuk, ahányszor csak szellőztettünk?

 

Az egyik reggel, rájuk pillantva, azt vettem észre, hogy úgy reszketnek a finom, fagypont körüli huzatban, mint a fázós ember a zimankóban. Vagy a féllábú koldus az utcasarkon (hogy irodalmias példával éljek).

 

A virágok szerre száradnak le, az apró paprikák megálltak a fejlődésben. Maradnak a már kifejlesztett tövek, 1-1- mindegyik tövön, és én gazdagabb leszek egy tanulsággal. Hogy az élettel kísérletezni lehet ugyan, de ahhoz az életről százszor-ezerszer többet kell tudni, hogy értő nyomkövetői legyünk és hogy a reményeink ne váljanak sajnálatos illúzióvá.

 

Pár napja még azon vitáztunk, melyik paprikát áldozzam föl a kóstolás oltárán? Azért, hogy egyáltalán tudjuk, milyen ízeket, minőséget állítottunk elő. Én azt mondtam, a legnagyobbat kellene, merthogy abban minden kvalitás a leginkább megvan, Ilonka azzal érvelt, hogy az a továbbmenekítéshez szükséges. Csakhogy...

 

Úgy tűnik, nincs mit tovább menekíteni. Öt tő, öt paprika. Eredménynek ez sem egészen rossz, hiszen munka nem volt éppen annyi vele, mint ami reményt beleöltünk ebbe a kalandba.

 

Persze, ezek a csőd hivatalos bevallása előtti gondolatok. Sötét árnyak

az ültetvény egén. Ma reggel annyi változást észleltem, hogy mindenik tő tetején egy-egy újabb paprikakezdemény indult fejlődésnek. Vajon, ezt úgy kell érteni, hogy még egy rend nemzedéknek engedélyezett a túlélés? A napokban ez is elválik. Várjuk a természet utolsó szavát...

 

Ui. Több barátom is figyelemmel kíséri a próbálkozást. Ilia Mihály Szegedről ma reggel üzente, hogy ha tehetné, küldene egy szögedi embert segítségül, hátha az kihúzná a paprika szekerét a kátyúból. Köszönöm a figyelmüket!

11_maj_14_a11_maj_14_b11_maj_14_c11_maj_14_d11_maj_14_e11_maj_14_f