Gyermekkoromban volt két nagy és bús ökrünk, s éveken át kijártam velük a legelőre; mellettük olvastam el mindazt, ami elolvasható ott, ahol se idő, se engedély nincs az ilyesmire. Oly szelidek és engedékenyek voltak, hogy egy idő után hinni kezdtem, hogy végighallgatják néma olvasásom. Mikor a hold a szarvaik közé csúszott, keserűen tereltem le őket a dombról, amiért a sötétség megzavarta mind az olvasást, mind hosszas együttlétünket. Amikor írok, értük is teszem: ki nem mondott feddő kritikájuk ma is úgy kísért, akár csak tegnap. Tudták ők, mit hallgatnak el és miért.

ioan es. pop
 

A ház / Casa

Sosem szerettem. Örökké sötéten meredt rám, majdnem mindig leeresztett függönyű, apró ablakszemein át. Úgy tűnt, alattuk hatalmas, hosszú, lepedőnyi ráncok türemlettek. A szobákba szűrődő fény sápadt volt és évszázadosan avitt.

E házban több múlt lapult, mint jelen és jövő együttvéve. Életritmusát tekintve szörnyen lepusztult ház volt, amelyben gyűlölködve hallgattak és soha nem nevettek. Három és fél évesen láttam meg az első halottunkat a helyiség közepén kiterítve. Mát-mát úgy tűnt, ünnepet ültek fölötte. Azóta a halál belém költözött és nap nap után bennem lakozik. A múlt súlyától roskatag házunkban éjjel-nappal elszántan védelmezték a homályt. Mindegyre óvakodtam a fénytől. Padlása, szobái, fülsiketítő csendje fogságába estem. Távozásom, menekülési kísérleteim csődöt mondtak. Szerettem a kollégiumban, a népes, sokszínű tömegszállásokon hálni, saját házam sosem volt. Ama háztól sosem volt szabadulásom, mindenütt megkísértett és azt hiszem, ezután sincs tőle menekvésem.

Annyi év után, tavaly novemberben tértem meg hozzá. Családunk néhány tagja nemrég elhatározta, életre kelti. Egyik oldalához fürdőhelyiséget ragasztottak, s csövekkel és mosdókagylókkal benépesítve, új életet leheltek belé. A szobákba új bútorokat hozattak. Tágasabbá tették az ablakokat. Megkísérelték belakni.

A ház azonban megmakacsolta magát, nem hagyta túl sokáig érvényesülni a jelent. Egy évvel korábban még úgy tűnt, feléled. Öcsém, még fiatalon és változásokra készen, megmutatta, milyen felújításokat tervez. Úgy gondolta, hogy meleggé és otthonossá teszi, amilyen – hite szerint – hajdanában lehetett. Novemberben aztán visszatértem, de ismételten csak borús és esős napok vártak. A ház ismét régi kinézetét öltötte fel. Láttam, miként süllyed el a sárban, és úgy tűnt, saját elhatározásból teszi. Szűk lett és megkopott, önszántából magába roskadt, mit sem törődve a benne lévőkkel, ellenségesen mindazzal szemben, ami ismét életre kelthetné. Mindaz, amiről egy éve úgy tűnt, vérátömlesztést és felfrissülést jelent, tovaűzve a homályba vesző elgyöngülést, most haszontalanul hevert: a csövek megrozsdásodtak, a falak mállani kezdtek, az ablakszemek kihunytak. Régóta felfigyeltem rá: telepedjek meg bármilyen házban, az a ház menten megöregszik, homályba borul, akár ama otthoni. Pontosan úgy, mint bármi, amit szeretek: egyszer csak megfárad, s a kimúlás felé nyargalva, az elhamvadást sietteti.

óvakodtam tőle, mintha tovaszaladva megmenekülhettem volna.

de ismertem az ódon penészt idéző gyűlölet hámló falait

gyűlölet itatta át a mennyezetet és a belerendülő padlót,

az ablaknál kukkoló szomszédokat, látni akarták, mi történik nálunk -

hat nemzedék gyűlölte itt szakadatlan egymást, nem volt menekvés.

házunkban a gyűlölet ma is az ikonok helyét bitorolja,

azt esszük, azt isszuk. gyűlölet nélkül a vasárnap szennyesen

áradó mosogatólé. kezdetben talán csak a szeretetlenek

gyűlölete létezett, de később, kik a nyomukba léptek,

a gyűlölet természetessé vált, családi

érzelemmé, a mi nemesi levelünkké

és egy ideje a mieink közül senki nem választott más társat

csak akit a leginkább gyűlölni tudott.

leginkább esténként, mikor közel a vég,

a gyűlölet fészket ver a hálószobában, bevérzi a lepedőt,

egész éjjel egyik oldalunkról a másikra fordulunk

tekintetünkkel a sötétbe a másik ágyára meredve,

már a gyerekek is beletanultak, jól tudják, senki se alszik,

feszülő dobhártyával fülelnek mi nt perceg a gyűlölet

neszező pókzsivajjal, egyik ágytól a másikig.

most egyik a másikba nyomul és beleremeg és fagyos

fuvallat friss illata terjeng felőlük;

de csak alig pár hónapig, legtöbb két-három évig, utána

vérük elfeketedik és a gyűlölet szomorú dacként leülepszik bennük,

és akkor felismerjük benne a közülünk valót.

amikor megszülettem, ezért hoztak világra:

hogy továbbadjam a gyűlöletet, gyermekeimbe oltva.

én mit sem számítok, közülünk senki se számít,

csak a gyűlölet maga, amit egyikről a másikra hagyunk.

gyűlöletből házasodunk, gyűlöletből csinálunk gyereket,

majd neki is gyűlölnie kell, mert különben

semmivé foszlik a már-már százados örökség.

ha pedig nem gyűlölnénk mi, akik zsenge korunktól készen állunk rá,

a gyűlölet szétáradna köztetek, és igazán résen kell lennünk,

mert a mi bevett adagjainktól ti fölfordulhattok,

így hát senki se bízhat abban, hogy az élet önmaga csupán.

évente egyszer térek haza, novemberben,

amikor halottaim hirtelen elszánják maguk a halálra.

egy éven át kuporgatom rá a pénzt,

nem maradhatok temetetlenül.

mint ahogy nem is búsulhatok örökké, fizetnem

kell: halottaimat el kell temetni.

Novemberben, mikor az élet javában zajlik, haza kell térnem,

valaki ismét meghalt, házunkból valakit

biztosan el kell siratnunk.

Nincs mindig pénzem. De valaki

mindig távozik közülünk, s amíg elérem

hogy én legyek az, fizetnem kell.

nem örvendünk már az ünnepi találkozásnak, de

ha egy is elmegy, biztosan találkozunk.

mert különben a hiányzó helyett mások döntenek

és a soros november is közelg

és mindeneken túl alaposan kimulatjuk magunkat, nem hiába

gyűjtjük rá a beköszöntő évben a pénzt.

harminchat évesen megtanultam imádkozni, nagy nehezen

szert tettem egy istenre, ütött-kopott gumibabára,

ajkai vaskosak, egy karja vállból kitekerve

hasán a gumi felhasítva. végső soron

ennyi istenülés adatott nekem,

és talán mégsem e gumibaba a legcsekélyebb isten

ki egy embernek megadatott.

ezért aztán odúmban, melyben lakom, díszhelyre állítottam, az asztalra.

ehhez az istenemhez nem restellem imámat

akkor sem ha négykézláb vetődök haza, alig bírok kinyögni

két-három nyers szót mielőtt kinyúlnék

fejem az asztalon kezem a nyaka körül.

meglehet, e gumi-istennel gyöngén üdvözülök.

de amilyen nyamvadt, kevésbé tűnik közömbösnek,

és ha imádkozom, nem harsogok, fölösleges, úgysem hallja,

fülét mégis levágtam, hogy úgy tűnjön,

ha engedném, meghallana engem. tehát imádkozáskor

nem harsogok, nem panaszkodok,nem kérek bocsánatot. úgy tanultam az imádkozást

mint bármely értelmetlen dolgot. az égre már nem tekintek,

tiszta sor. nem onnan jöttem.

imádkozom, ahogy lehet: olykor a padlón elzuhanva, máskor

még ép fülébe pajzán dallamot fütyölve,

ő mit se hall, s mellette kevésbé rettegek,

a magány kisebb e házban.

tán csak a halál lesz oly kegyetlen

akár csak az, mit a mások istene tartogat

hívei közül kinek-kinek.

istenemnek ezért is megbocsáthatok,

minderről mit sem tud, asztalra dőlve alszik

imádkozáskor nem harsogok, úgysem hallja,

éppen csak elnyekergek egy pajzán dallamot, feléje tántorulva, átfogom a nyakát

megbotlom térdre roskadok.

az út túloldalán, szemben a kocsmával, amelyben ülök és iszom,

áll a templom. a pap és én sok-sok éve lessük egymást.

én is szolgálnám istent, ámde félek.

ő is inna velem, de nem elég bátor.

így hát gyűlölettel lódítja felém a keresztet

és fenyeget mire én is meglendítem feléje

a söröskorsót és megfenyegetem

és dühösen dobbantok a lábammal mire ő is dühbe gurul

és az ablakon túl kézzel-lábbal hadonászik.

tán nem kellene vasárnap reggel hétkor

a kocsmába jönnöm ő kilenckor kezdi

a misét, de hétkor, pontban hétkor

maga is belopózik az oltár mögé s úgy mutogatunk egymásnak

két órán át megállás nélkül lessük egymást. mikor a mise kezdődik

egész más ember: övéinek nyakatekert

igéket szaval, elcsuklik a hangja, elvéti a prédikációt, belesül

mialatt többször is az oltár mögött terem,

meglibbenti a függönyt, rám tekint és szökdösni kezd

hevesen felém lódítja a keresztet

megfenyeget már-már betörné az ablakot mire én még jobban

begorombulok és a söröskancsót

még magasabbra emelem ő ismét visszafut és beszél

a hívekhez, de nem sokáig, erősen hadarva

prédikál, siet idő előtt megszabadulni

tőlük, hogy visszajöhessen az ablakhoz.

meglehet, énrólam prédikál és a vétkeimről,

amiként a kocsmában az enyéimnek őróla viszem a szót.

egy napon a templomba lépünk, kobakunk lehajtva,

mindahányan, akiket megtáncoltatott és fejre állított az élet

a pap pedig megbocsát és áldását adja ránk.

micsoda murit csapunk akkor, atyám,

én fizetek, nyugodtan igyál csak, nincs kinek

beáruljunk, majd hozzád is átvonulunk, inni.

vasárnap lesz, késő este, senki se lát meg,

csak ne ijesztegess többé, én most annyira félek

attól, ki az örök élettel fenyeget, atyám.

nem imádkozhatok másként, csak iszonytól remegve. ezért

most is a pincébe rejtőzöm, a dögletes, sűrű sötétbe.

de mintha könnyebben állna az ima, akárha végső nagy búcsú előtt állnánk.

nem volt örökké így. hajdanán, hogy kezem össze-

kulcsolva tarthassam, még estétől megkötözni kényszerültem.

egész éjjel összebogozva paplan alá rejtettem, reggelre

ujjaim kéken meredtek a szorítástól mint az akasztott nyelve.

mire alászálltam. a pince nedves földjén túl meghallottam

miként jajgatok a mélyben, ronggyal tömtem tele a számat, túl

korán volt még, de nem én jajgattam, csak az alant élő,

ott volt, a talpam alatt, újra együtt voltam magammal.

nekiláthattam. térdre roskadtam mélyben feszülő tüdőmön

csupán a körmeim imádkoztak. soha nem voltam boldogabb, mint akkor,

amikor saját térdeim alatt élettelenül találtam magamat.

ma sem imádkozhatok másként, mint iszonytól remegve.

bárki imádkozzék, csakis az iszony remegésében teszi.

mi valamennyien csak akkor imádkozunk, ha már az iszonyattól

remegünk. ha nem így van, mutassatok egy derűs imádkozót.

igazából ma is csak iszonytól remegve teszem.

de ha meg is kötözöm magam, mindhiába:

a szíjak jobban megvastagodtak kezeimnél. a kezek

megvékonyodtak és véznák lettek.

nem kötözöm le őket: órákon át fecsegnek egymással.

lehet, hogy végre, nyakunkon a vég.

ámde ma is reszketek az iszonyattól ha imádkoznom kell

és mindinkább nehezemre esik, az ima, érzékeim eltompultak.

ezerszeres szigornak kell sújtania őket, hogy felélénküljenek,

megérezvén az iszony lehét, az antracit imáját,

ez az egyetlen, megbocsáthatatlan ima, mert úgy döntöttem,

a végsőkig kitartok. ha nem enyém a döntés, nem tudom, ki tehette,

iszonytól remegve imádkozom a pincében, letérdepelve.

félig-meddig a térdem alá vagyok gyűrve, úgy hiszem,

félig meg én vagyok felül, egyedül, önmagammal.

soha nem mertem megkérdezni, miért

szántjuk a földet csakis éjszaka

mikor hátunkra a sarkcsillag zúdítja

fagyos fényét.

és nem csak tavasszal, nem csak szántani megyünk.

éjszaka szoktunk vetni is, ugyancsak

éjjel aratunk és behordunk.

a faluból a többiek vajon nem vették észre?

ők vajon ne tudnák, hogy mi csakis éjjel?

de mit számít? bárhogy is, senki se tudja meg, mi történt

mikor az ekevassal legyalultam a földet

az utolsóról közülünk. én sem mertem soha megkérdezni,

pedig a földet most is csak éjszaka szántjuk.

egyszer megérted: éjjel a ház fölé hideg

gyilkos nap kúszik, kékes fénye jégesőpergéssel zúdul

a tetőre, csak mi halljuk, mi látjuk,

mit gondolsz, másként miért bukkanunk fel minden reggel

az úton tántorogva és káprázó, erősen karikás

szemmel, lepedőnyi ráncokkal? vagy mit gondolsz miért iszunk

szünet nélkül? iszunk valahányan, éjszakáról éjszakára? ezt

fecsegik a családunkról? ezért

suttognak rólunk az utcasarkon? ezért

kerülnek minket?

nem tudom mi ütött apámba, hogy éjfélkor fogja szekér elé

az ökröket, majd felköltsön és rámszóljon: gyerünk.

én, miután meghalok, jókorákat alszom. hová, kérdeztem

mire ő: nagysomkútra. mi késztette őt

az éj közepén éppen nagysomkútra,

oly hosszú útra falunktól? és miért nem száll

autóbuszra, reggeli hatkor, miért döcögjünk

négy órát oda, négyet vissza

barmaink nehézkes lomha léptei ütemére?

ha ti így, hát nem is találtok többé otthon ilyen korán,

nem kelek föl éjféltájt egy ilyen őrültség miatt.

és akkor ő odalép és megszólal: kelj föl,

anya fiacskája, apád

indulna már, hogy meghozzon somkútról

eredj, segíts neki, hogy ölbe vehessen,

három napja fekszel ott élettelenül

és alig ma este tudatták velünk,

szemünk fénye

porrá levésünk sanyarú éve kitelőben

s alig vettük észre, mondhatni

jobban éreztük magunkat, mint máskor, néha még boldogok is voltunk,

ami nem mondható el más éveinkről.

ennek az lehet a magyarázata, hogy az idén

nagyon elfáradtunk és sokkal többedt aludtunk, mint más években,

sőt, talán föl se ébredtünk, mint máskor,

és mérsékelten reményvesztettek lettünk, ha lehet így mondani.

megszaporodtak viszont semmittevésem órái, még ha

sokat is dolgozom, naphosszat. két-három éve már,

hogy mitsem csinálok. pedig, szavamra, egész nap

úgy dolgozom, hogy belegebbedek, mert jó, ha estére

hullafáradt vagyok. olyan fáradt, hogy csak aludjak,

nagyon sokáig, annyira, hogy egy szép napon

egyvégtében alhassak másnapig és folytathassam

harmadnap is.

(Folyt. köv.)